digitális

Történetek évszaka

A Penguin Random House mostanság elég rendesen mocorog a közösségi média különböző felületein, nagyon értőn kezdték el használni az Instagramot például (külön szép, ahogy a történet funkciót kiaknázzák egy-egy nyereményjáték beharangozására), és ügyes kampánnyal próbálják közelebb hozni az olvasóhoz az új kiadásokat, aminek legújabb verziója a The Season of Stories: novellákat küldenek emailen keresztül a feliratkozóknak minden nap, amiben persze semmi új nincs technikai értelemben véve, hiszen akár már retrónak is bélyegezhetnék az ügyet, de mégis működik. Egyrészt talán éppen azért működik, mert az email a maga episztoláris formájában tényleg retró: hosszabb szövegek, kifejtett gondolatok, régi, levelezős minta alapján gondolkodunk róla, tulajdonképpen alig illik bele már a mindennapos kommunikációs arzenálba abban az értelemben, hogy már elveszítette privilegizált helyét a digitális alapú kommunikációban, és valami hivatalosságot kapcsolunk hozzá, valamint aszinkrón jellege miatt kicsit ráérősebben foglalkozunk vele. Lassan tényleg semmi más, mint a hagyományos, írott levél szimulációja – annak minden előnyével és hátrányával együtt. Pontosan ezt az aspektust gondolta újra a The Season of Stories csapata, hiszen nem más ez, mint direkt marketing, amit persze mindenki utál, de valahogy az email üzenetként érkező sztorik esetében ez az elkoptatott és álságos közvetlenség, ez az illúzió egészen megelepetésszerűen kezd el működni: az ember várja a leveleket. A történet kibontakozása, egyáltalán az, hogy valamiféle történet bontakozik ki, már önmagában kiszakítja az embert a megannyi bejövő email tengeréből, és egy pici szigetet alakít ki, ahol meg lehet pihenni, ahová vissza lehet térni. Valahogy a technológia érzületére sikerült nagyon jól rátapintania a kampány kreatív csapatának, és piszok jól időzítették az egészet. Mert ki ne szeretne történetekkel gazdagodni nap mint nap?

Standard
digitális

A gyalognak nem kell meghalnia

Érdekes, jövőbelátó, alapvetően már most eldöntendő, etikai kérdésfelvetés Balogh Csaba hvg.hu-n megjelent írása az önvezető autókról, épp ezért fontos megvizsgálni meglátásainak további lehetséges kibontását, adott esetben úgy is, hogy a néhol sarkosabb állásfoglalások újragondolása válhat szükségessé. Mert a gyalognak nem kell meghalnia. Sőt, ahogy minden, a sakkal picit is barátkozó játékos tudja, a gyalogot át kell juttatni a tábla másik végébe, mert csodát lehet művelni, meg lehet változtatni a játék menetét is.

Az önvezető gépjármű már nem a sci-fi kategóriájába tartozó agymenés, hanem nagyon is reális alternatíva a jelenleg – finoman szólva is – meglehetősen egyenetlen járművezetői lehetőségek széles skálájához képest: ha optimális esetet nézünk (vagyis a szoftver, az algoritmusok olyan szinten tökéletesek, hogy valóban nehéz elképzelni, hogy létezik olyan szituáció, amelyre nem tudnak megoldást találni), egész egyszerűen messiásként is tekinthetünk a megoldásra, hiszen az eddig nyilvánosságra került adatok alapján olyan szinten minimalizálja a közlekedési anomáliákat, hogy már egy koccanás is azonnal a vezető hírportálok és napilapok címoldalára kerül. Mégis, a baleset, vagyis a rendszer a neuralgikus pontja képezi Balogh szerint az etikai-morális dilemma magvát. Az egészben az érdekes persze az, hogy mindent ennek vet alá a programozó és a kérdező. Valami elkerülése válik a céllá, nem pedig maga a közlekedés, aminek következtében a feltérképezendő problematika véletlenszerű pontja válik a strukturális középponttá. Ez olyan esetlegességi potenciált szabadít rá a tervező elmére, ami talán épp az eredeti koncepciót negligálja, vagy legalábbis a közlekedési reform lehetőségét marginalizálja, ezért nézzük inkább meg, milyen egyéb változások szükségeltetnek ahhoz, hogy az önvezető jármű egyáltalán forgalomba állhasson, ne csak kuriózum és kísérletek szintjén találkozzunk vele.

Bővebben…

Standard
digitális, egyetem

BTK-s vajon a BTK Facebook-oldal?

Ha valaki kilép a nyilvánosság elé, az óhatatlanul célponttá válik mindamellett, hogy valamiféle kommunikációs kapcsolatot hoz létre, és ha úgy tetszik, küldetésből táplálkozik. Nem először találják meg az SZTE BTK Facebook-oldalát sem, ahol mindenféle bejegyzések megjelennek: képek, mémek, komoly hírek, volt hallgatók bemutatkozása, egyetemi, vagy közéleti aktualitásokra történő reflexiók ésatöbbi. Ez valószínűleg leginkább azok számára lehet furcsa, akik 1) nem láttak még Facebook pr-oldalt működés közben, vagy 2) nem azok a dolgok jelennek meg az idővonalon, vagy nem úgy, amit és ahogy ők látni szeretnének. (Itt tegyünk egy apró megjegyzést is, amelynek alapja az, hogy a problémákat felmutató szerző negatív jelenségként tünteti fel, hogy az oldal sokal nagyobb aktivitással és elánnal dolgozik, mint bármelyik más, megfontolt, és kevéssé frissített egyetemhez kapcsolódó oldal: öröm ez, végre valaki észreveszi, hogy ez itt egy élő, működő oldal, ami fészbúkosan teszi a dolgát!) A kérdéses oldal a Kar egy igen hatékony pr-felülete, ami ráadásul kifejezetten fészbúkosan működik, és nem valami rideg, kimért, minden oldalról levédett hivatalos(kodó) csatornaként, amit a kutya nem olvasna, nem követne, nem kommentálna. Figyelembe veszi, érti, és műveli a kor elvárásainak megfelelő, újmédiás technikákból táplálkozó kommunikációs módszereket, ám mivel mégiscsak emberek állnak mögötte, ráadásul többen (ki alig-alig, ki pedig becsülettel, aktívan) szerkesztik, pátyolgatják, próbálkoznak mindenféle naprakész kommunikációs formával, mert fontosnak érzik, hogy olyan generációhoz szóljanak, akik a steril, hivatalos kommunikációs formával nem tudnak, vagy nem akarnak (vagy mindkettő) foglalkozni. Végső soron ez az oldal sokat tesz azért, hogy a hallgatók korosztálya aktívabban be legyen vonva egy közösségi térbe, ahol a kart, az egyetemet, a hallgatói létet, az őket, bennünket körülvevő realitások megjelenhetnek, kommentálhatóak, és ténylegesen eljutnak a címzettekhez. Igen, vannak közéleti, olykor némileg politikai jellegű témák is. Lehet vitatni ezek létjogosultságát, ám ugyanott tegyük fel a kérdést: létezhet-e olyan közéletet, oktatást, felsőoktatást, alapvetően a hallgatói és az oktatói létet érintő kérdés, ami a mai Magyarországon valamilyen szinten eleve nem politikai? És vajon lehet-e, érdemes-e ezt a gúnyát lefejteni az egyes témákról, vagy azzal már eleve az oldal eredeti célkitűzését veszélyezteti a szerkesztő?

Bővebben…

Standard
digitális

Anti-digitális böszmeségek

Az olimpiai gif-embargó kapcsán jutott eszembe, hogy amolyan note to self-ként csak meg kellene írni, hogy legyen nyoma legalább, micsoda orbitális retrográd, devolúciós ostobaság már az, amikor valaki, aki hatalmi pozíciót vél felfedezni önnön helyzetében, egyszer csak – rosszul ébredt, vagy kimaradt a kávé?! – hadat üzen egy fájlformátumnak, vagy egy digitális alapon működő, ezért (vagy másért) sokkal hatékonyabban és gazdaságosabban működő szolgáltatásnak, esetleg neki esik a bloggernek vagy bloggerinának, hogy mit kommentel akárki az ő irománya alá. Milyen mélyről jövő tudatlanság tökéletes lenyomata az, amikor fogom magam, és betiltom a gif fájlt? Mit tett szegény gif, alias Graphics Interchange Format? Milyen két századdal ezelőtti fajankó nem látja még, hogy ezek a platformok (Ubertől a gifig) már réges-rég más logikai és gazdasági alapokon működnek, és igen, menjünk vissza odáig, miért is nem sikerül rendesen szabályozni ezt az internetnek nevezett micsodát: mert tetszik, nem tetszik, az a jogrend, az a logika, ami a társadalmi valóságunkat próbálja így-úgy keretek közé szorítani, sajnos fényévekre van attól, ami a virtualizációval és a szimulációval elérkezik (és most mindenkit megkímélnék attól a tanulmány hosszúságú melléklettől, amit a reprezentáció vs. szimuláció kapcsán most annyira ide kívánnék tolni). Kedves hatalmaskodók: mindig jön egy másik Uber, még több gif árasztja el a netet, és a kommentelők is vérszemet kapnak. Az, hogy valaki nem érti önnön valóságát és környezetét, még nem jogosítja fel arra, hogy szolipszista mód nekiessen, vésővel, kalapáccsal, vasvillával, ütvefúróval mindennek, legfeljebb ő érzi úgy. De, jaj, rá fog omlani az egész. Omoljon. És ömöljön a sok gif, csak hajrá! (Napi frusztráció-csökkentő gyakorlatunkat olvasták.)

Standard
digitális, hír

Ki mondja meg, hogy mit olvasol a Facebookon?

Épp csütörtökön szellőztette meg a The Guardian azt a kiszivárogtatott dokumentumot, mely szerint a Facebook a trendtémák meghatározásánál nem igazán az algoritmusokra hagyatkozva válogat, hanem bizony emberi kéz, szerkesztői beavatkozás mondja meg, mi terjedhet erős hátszéllel a közösségi oldalon, és mi nem. A sajtó szinte teljes spektrumán végigfutott a hír (mintha csak épp a Facebook belső logikáját követné mindenki…), miszerint a cég úgymond lehalkítja a jobboldali forrásokból érkező hangokat, és felhangosítja, de legalábbis preferálja, és kiemeli a liberális sajtó felől érkező értesüléseket. A “Trending Review Guidelines” szerint két fő forrása van a trendtémáknak: egyrészt a Facebook algoritmusa méri az egyes tartalmak terjedésének mindenféle faktorait, és ez alapján dobja ki az idevágó, trendtémává váló eseteket; másrészt pedig külső RSS hírcsatornákról válogatnak olyan értesüléseket, híreket, amelyeket a legolvasottabb híroldalak állítanak elő. Ahogy a 444.hu fogalmaz:

Eszerint például a szerkesztői csapat megteheti, hogy általuk fontosnak ítélt sztorikat tesznek a trendrovatba. Van egy 10 hírforrásból álló listájuk, (BBC News, CNN, Fox News, The Guardian, NBC News, The New York Times, USA Today, The Wall Street Journal, Washington Post, Yahoo News, Yahoo), az itteni vezető híreket ők is kiemeltként kezelik.

Miért lényeges és problematikus ez a hír? Eddig szent meggyőződésünk volt, hogy az elénk kerülő tartalmakat egy algoritmus rendezi, ami figyeli, milyen témákra, tartalmakra kattintok, vagyis “megtanulja”, mi érdekel, és mi nem, így egy idő után elég nagy pontossággal tudja megállapítani, melyek azok az ismerőseim, kedvelt oldalaim által generált tartalmak, amelyekre jobban figyelnék, és melyek azok, amelyeket simán átpörgetek. Ez sokaknak már akkor sem tetszett, és az algoritmus alakítgatása során egyre többször kellett mindenféle trükköket bevetni, hogy igenis megjelenjen egy-egy tartalom annak ellenére is, hogy nem kattintgatok vagy nem lájkolok állandóan az adott forrás megosztásaira. (Emlékszünk: például ezért kapacitálnak az oldalak arra, hogy ne pusztán lájkoljuk őket, de állítsuk be, hogy minden hírükről elsőként értesüljünk, nehogy lemaradjunk valamiről.) Ez a folyamat vezetett a “szűrőbuborék” kialakulásához, aminek a lényege, hogy lépésről lépésre eltűnnek a szemünk elől azok a tartalmak, amelyek úgymond megzavarnánk a nyugalmunkat (értsd: politikai beállítottságunkat vagy érdeklődési körünket, tartalmi elvárásainkat), és egyre inkább csak olyan tartalmak (és csak olyan ismerősök!) kerülnek a hírfolyamba, amelyek nagy valószínűséggel egyeznek a kis belső világunkkal és a világról alkotott elképzeléseinkkel. Ez akkoriban óriási felháborodást keltett: ma pedig már a Twitter és az Instagram is így működik.

Bővebben…

Standard
digitális

Ha nincs meg a jelszó – Ubuntu

Biztos csak velem fordul ilyen elő, nyilván a fejemben van akkora zavar, hogy nem emlékszem az Ubuntus (pontosabban Elementary OS) jelszavamra, vagy hogy egészen pontosan fogalmazzak, nem arra a jelszóra emlékszem, amire az operációs rendszer, a lényegen mit sem változtat: nem tudtam belépni a rendszerbe, és ugye innentől kezdve maximum a pánik jön. Illetve a Google. Találtam is pár megoldást, hogy lehetne visszaállítani, illetve megváltoztatni a superuser jelszót, ami azért nem olyan egyszerű, mert ugye az egész rendszert ennek segítségével lehet irányítani, ezzel azonosítom magam telepítésnél, frissítésnél, mindenütt. Mivel csak úgy sikerült összehozni és megoldani ezt a problémát, hogy két módszert ötvöztem, csak úgy magamnak, és más n00boknak gyorsan le is jegyzem, mielőtt a jelszóval együtt ezt is elfelejtem. Vigyázat, kódok jönnek, de azért nem kell megijedni!

  1. Gép indítása, a boot alatt a Shift gombot tessék nyomva tartani, hogy a Grub menü előjöjjön (azoknál, akiknek esetleg dual boot van, ez nyilván eleve meg fog jelenni)
  2. Valószínűleg az első helyen lesz az operációs rendszer neve, ahová épp nem tudunk bejutni, de ha nem, tessék a nyilak segítségével odabotorkálni, hogy az legyen kijelölve, majd egy “E” gombot nyomni (ez az Edit, vagyis a szerkesztés)
  3. A megjelenő parancssorok közül arra a sorra kell navigálni, ami valami “kernel” vagy “linux” dologgal kezdődik (esküszöm, nem lehet eltéveszteni, csak egy ilyen lesz, egyértelmű az egész), annak a végére tenni a kurzort, és kitörölni a végét, hogy eltűnjön a sor tartalma: ro quiet splash
  4. Ennek helyére a következőt kell beírni: rw init=/bin/bash (na most ugye nem az a billentyűzetkiosztás él, mint amikor maga a rendszer működik, szóval keresgélni kell – nekem legalábbis – a billentyűzeten: nálam az “ó” volt az “=”, és az a billentyű, ahol AltGr-rel lehetne előhozni a “/”-t, na az volt a “/” AltGr nélkül)
  5. Ctrl + X vagy F10, hogy újraindítsunk, és amikor a parancssor megjelenik, akkor: passwd username (értelemszerűen a username a felhasználónevünk, azt kell beírni – nem kell félni, itt már a rendes billentyűzetkiosztás működik) – majd enter
  6. Most lehet megadni a jelszót, majd enter, és ismét be kell írni megerősítésképp
  7. Tessék beírni a sync parancsot, majd enter
  8. Utolsó parancs, amit be kell írni: reboot -f
  9. Újraindítást követően már az új jelszó működik.

Sajnos három módszerből kellett összehozni mindezt, mert bár mindegyikre azt írták, tökéletes, nekem speciel (pedig nagyon figyelmesen követtem minden lépést, mert ugye nem értek hozzá) egyik sem működött. Viszont amikor logikusan kombináltam a megoldásokat, tényleg a józan ész segítségével, akkor világos lett az egész. Tanulság 1) a jelszó aranyat ér; 2) nem kell félni a linuxtól sem, mindig meg lehet találni a megoldást – sokszor még jól is esik, ha az ember a maga vállát veregetheti utána.

Standard