digitális, egyetem, vizuális

Egyetemek az Instagramon

A képi fordulat (W.J.T. Mitchell) bekövetkeztével, a felgyorsult info-kommunikációs fejlődéssel, az ikonikus alapú kommunikációs megoldások térnyerésével kiemelten fontossá vált a képi kommunikáció modelljeinek vizsgálata. Az ún. digitális bennszülöttek egy túlnyomórészt vizuális közegben szocializálódnak, így a közösségi média platformjai ehhez alkalmazkodva újabb és újabb ilyen jellegű megoldással rukkolnak elő annak érdekében, hogy a felületen tartsák a célpopulációt. A legújabb felmérések alapján immáron jól leírható tendencia érvényesül abban, hogy az Y generáció (így vélhetően az őket követő generációk is) olyan közösségi platformokat részesítenek előnyben, amelyek működési logikája valamiképp a vizuális kommunikációra épít. Ennek a tendenciának a jelenkori zászlóshajója egyértelműen a Facebook tulajdonában lévő Instagram, ami így kiemelt célpontjává vált az Y-os célcsoportot célzó márkáknak.

A folyamatosan bővülő hálózat azonban nem csupán ebből a kifejezetten profitorientált oldalról válik érdekessé, hiszen a korosztály (és az őket követő újabb generáció) vagy éppen a felsőoktatás felé orientálódik, vagy már résztvevője, így érdemes áttekinteni, vajon a felsőoktatás résztvevői miként tekintenek erre a platformra. A felsőoktatási szektor jellemzően későn reagál a digitális platformokkal kapcsolatos változásokra és tendenciákra: a kétezres évektől egyre inkább jellemző webes jelenlét mind a mai napig többé-kevésbé elavult, identitászavarral küzd (elsődlegesen nehezen dönti el a kommunikátor, hogy ki a kiemelt célközönség: a felvételizők, a hallgatók, a kollégák, a tudományos közösség, vagy a társadalom szélesebb rétege); a közösségi platformok megjelenése és elterjedése jól láthatóan felkészületlenül érte a kommunikációs döntéshozókat, akik jellemződen még mindig a one-to-many modellben igyekeznek megtartani a presztízs alapú kommunikációs formátumokat még az ettől radikálisan eltérő, hálózati logikával működő felületeken is; a folyamatos tartalomelőállításra és újtípusú, ügyfélszolgálati jellegű kommunikációra pedig teljesen világos, hogy sem szakmai, sem humán erőforrásbéli kapacitással nem rendelkeznek az intézmények.

Bővebben…

Standard
digitális

Prezi Last

Lelkes levelek érkeznek mostanában az egyik kedvencemtől, a Prezitől, amelyekben arról adnak hírt, hogy meghallgattatott a felhasználói bázis (You spoke, we listened), és olyan fejlesztések eredményét tárják most elénk, amitől lehidalunk. Alap hibám, hogy early adopter vagyok rengeteg területen, imádom, ha a saját munkafolyamataimat is meg tudom néha újítani, szeretek újat mutatni előadásokkal, prezentációkkal is, így a Prezi általában jól tud jönni, pláne ha épp valami újdonsággal segítenek. Számomra teljesen természetes volt, hogy a működő Edu licencemmel rácuppanok a Prezi Next elnevezésű újdonságra, bár már ott le kellett volna állni, amikor világossá vált, hogy a “sima” Prezi (Prezi Past?) tartalma nem importálható, nincs átjárás a két felület között. De mivel látványra, sablonkezelésre tényleg annyira könnyednek és látványosnak bizonyult az új verzió, hát – botor mód – azonnal nekiveselkedtem a most zajlott konferenciánkra készült előadásom vizualizációjának (éljen az időszűke!), hogy pillanatok alatt sikerült egy értékelhető, nem túl csicsás, nem túlzoomolt, nem túlmozgatott, ám mégis mozgalmas alapot összerakni. “Öröm és bódottá” – csak hogy még nagyobb legyen a hullámvasúton a lejtő. Mivel filmekről beszéltem, szükség volt néhány klipre, hogy megmutassam a közönségnek, pontosan miről is beszélek. Csakhogy: a sima, ingyenes licenccel nincs lehetőség videó feltöltésére. (Gyors megjegyzés: nem célom megkérdőjelezni akár a Prezi, akár más financiális megfontolásait, pláne, ha hagyják, hogy bizonyos dolgokat ingyen tudjon az ember használni. De: mégis mi a fészkes fene indokolja, hogy ugyanazon licenc alatt a két felület, a régi Prezi és Prezi Next totál más jogosultságokat ad? Milyen felhasználói elégedettségre tetszenek számítani? A felületen egyszerűsítünk, a jogosultságon bonyolítunk?) Oké, végülis megtaláltam a Vimeo-n egy szabadon beágyazható verzióját a megálmodott matériának, eddig a beillesztések mentek, ha van internet kapcsolat. Na, kérem, itt az sem: kizárólag a YouTube-ról illik dolgozni. (Ez lenne a Next? Ez inkább Back…) Rendben, nézzük a YouTube-ot. Siker, megvan, simán beillesztem, de már morcos vagyok.

Bővebben…

Standard
digitális, web

#nemkamu: az álhírekről

[Úgy szokott kezdődni a nap, hogy Palatinus Dávid Leventével Messengeren megosztunk valami olyan tartalmat, ami beindít egy erőteljes gondolati reflexiót, és görgetjük, görgetjük, adunk hozzá értelmezési horizontokat, hol pedig csak morzsákat, majd mindig megállapítjuk, hogy ezt meg kéne írni, le kéne jegyezni, és persze minden alkalommal felmerül, hogy vajon egy chat beszélgetésre hogy a francba lehetne hivatkozni. (Tényleg, hogy?) Most erőt vettünk magunkon, és a beszélgetést kifésültük, hogy egy bejegyzés születhessen belőle: ha működőképes a formátum, ezen a vonalon kísérletezünk tovább. Első ilyen állomásunk, avagy a DZ-PDL pilot, az álhírek természetrajzát boncolgatja: nem mellesleg bemelegítésnek tekinthető a november 6-i rózsahegyi pódiumbeszélgetésre (erről később), ahová már most annyi témát listázunk szerintem, hogy jaj nekünk, ha végig akarnánk menni rajtuk. Szóval: az álhírek, a post-truth, és ami ezzel kapcsolatban hirtelen eszünkbe jutott.]

DZ: Rengeteget beszélünk manapság a post-truth korszakáról, arról, hogy vajon hogy vagyunk képesek hinni az álhíreknek, vajon miért kattintunk minden hülyeségre, és miért tudnak az áltartalmak elbizonytalanítani bennünket olykor-olykor. Mi lett az igazsággal, mi lett a józan ésszel, a racionalitással, és vajon tényleg Trumpnak és a Brexitnek köszönhetjük azt, hogy már magunk sem tudjuk, mi igaz és mi nem? Tényleg a közösségi média bűne, hogy meginogtunk kissé?

Ha hihetünk Fredric Jamesonnak, akkor azt mondhatjuk, hogy egyrészt a történelemmel való viszonyunk fokozatos megszűnése, valamint az érzelem hanyatlása ürügyén beköszöntő laposság az, ami megakadályozza azt, hogy bármiféle mélyebb igazságot képesek legyünk feltárni. Egészen konkrétan beszél a laposságról (pl. kétdimenziós képernyők, lapos, tükröződő felületű felhőkarcolók stb.), melynek esztétikai-kulturális dimenziója azonban jóval túlmutat azon, mintsem hogy szimpla manifeszt jelenségként értékeljük őket. Valamiféle skizofrén törés okozta blokk keletkezik a jelölőlánc működésében (itt persze már Lacanra utal, lehámozva meglátásainak klinikai-analitikai kontextusát), melynek következtében már nem a történetiség relációjában értelmezhető igazság (vagy hamisság) fogalmai az operatív kifejezések, sokkal inkább valami letaglózó affektív (magyarul érzelminek fordították, de azért az affect nem egyenlő az emotionnel) túlcsordulás (akár negatív, akár pozitív irányban) irányítja a jelen megértését.

Bővebben…

Standard
digitális, egyetem

Neptun, encore

A tavaszi félév végén az országban utoljára állt át az SZTE a Neptun tanulmányi rendszerre, a várakozáskhoz képest egyébként meglepően zökkenőmentes volt a procedúra, amennyire lehet sejteni, az egyetemi informatikusok mindent megtettek annak érdekében, hogy a nem csak hírből szörnyű tanulmányi rendszer egyáltalán működjön (minden elismerésem az övék egyébiránt). Mondjuk ki, legyünk túl rajta: a Neptun nem egy jól sikerült rendszer. Lehet, hogy valahol, valamire, valamikor jó volt, vagy jó lehet, de az semmiképpen nem az, amire, ahol, és amikor használjuk. Merthogy nem lehet rendesen használni. 2017-et írunk, tessék megnézni a világ legegyszerűbb online felületeit, hogy néznek ki és mit csinálnak, majd meg lehet nézni a világ legbonyolultabb online felületeit, hogy néznek ki, és hogy működnek, utána sajnos más konklúzió nem lehet, mint hogy a Neptun bizony nem erre a korra termett, és nem a kor kihívásaira ad választ, és egyáltalán nem úgy funkcionál, ahogy kellene. Lehet biztosan toldozni-foltozni, de nem tudom, érdemes-e: ilyenkor szoktak úgy dönteni egyébként, hogy a teljes kódot újraírják, mert már menthetetlenül elbaltázott az egész az alapoktól.

Bővebben…

Standard
digitális, web

Megosztási etikett az Instagramon

Amikor az ember egy olyan képet tesz fel az Instagram felületére, ami másoknak is elnyeri tetszését, előfordul, hogy beindul a reposzt, vagyis a tartalom mások által történő megosztása. Ennek megvan a bevett szokása, gyakorlata: mint minden más esetben (tudományos szövegben, újságcikkben, irodalmi idézetekben stb.), hivatkozni kell a tartalom előállítójára, ne adj isten még jelezni is lehet számára, hogy szeretnénk felhasználni az adott tartalmat. Ennek nem pusztán jogi oldala van, hiszen ha a tartalomelőállító figyelmét felhívjuk arra, hogy szeretnénk megosztani saját csatornánkon az ő tartalmát, akkor az nekünk generál forgalmat (meg persze neki is, hiszen explicit módon jelezzük, hogy ezt nem mi készítettük, hanem ő), illetve eleve megnyerhetjük az illetőt, aki bekövethet bennünket, és akár kollaborációig is fajulhat a dolog. Ha minden a normális kerékvágásban megy, akkor nincs is semmi probléma, sharing is caring, mindenki boldog, happy end. De mi van akkor, ha valaki kissé ügyetlenül hivatkozza az eredeti szerzőt az Instagram felületén, majd valaki más már a megosztott képet repostolja úgy, hogy nem az igazi eredetet, a tartalom előállítóját, hanem már a repostolt anyagot veszi át, és ott szerzőként nem a valós szerzőt, hanem a repostoló fiókját jelöli meg? Kezd zavarossá válni? Csavarjunk egyet a történeten: mi történik akkor, és vajon mi a helyes eljárás a sztoriban részt vevők számára, ha az eredetileg korántsem kereskedelmi céllal született kép végül egy webshop kereskedelmi célú posztjává válik? Így jártunk most a #BREW esetén: avagy a kísérlet még nem ért véget!

Bővebben…

Standard
#BREW
digitális

A #BREW-kísérlet

Ha jól emlékszem, épp egy másik kutatás adatfelvételi fázisában voltunk, kávéztunk, és közben az Instagramon nézegettünk kávés képeket, amikor eszünkbe jutott, milyen jó is lenne hangulatos kávés képekkel bombázni a közönséget. Persze nem is akármilyenekkel, hanem az épp akkor favorittá váló, úgynevezett újhullámos kávéhoz kötődő atmoszférát, hangulatot, életképet szerettük volna képileg megfogalmazni, annak a rituáléval felérő mivoltát. Rá is kerestünk néhány ilyen jellegű profilra, és figyelni kezdtük, mit és hogy csinálnak, és innen egyenes út vezetett ahhoz, hogy egy újabb kutatási projekt körvonalazódjon (így kávézzon az ember kutatók társaságában). 2015 őszén az újhullámos közeg az Instagramon egészen jól behatárolható közösségként működött, mindenki ismert mindenkit, viszonylag alacsonyak voltak a követési számok, lassabban csorogtak a lájkok, viszont egyre csodálatosabb, kifejezőbb képi világ kezdett kirajzolódni, aminek a közös nevezője a kávé — a gyümölcs, a pörkölőből kiömlő bab, a frissen őrőlt szemcsék, és a lassan lefolyó, bordós-bíborosan melengető ital — feltétel nélküli szeretete. El is határoztuk, hogy valamilyen úton-módon “betörünk” ebbe a körbe, ami jelentős kihívás volt, hiszen akkoriban sem a kávé ezen ágához nem konyítottunk egy parányit sem, se iparági ismerősökkel nem rendelkeztünk, és visszatekintve azt is kijelenthetjük, hogy kevés fogalmunk volt arról, hogy működik az Instagram. Tudom, mindenki, aki posztolgat, azt gondolja, tudja, de ahogy a céljainkat kezdtük tudatosan megvalósítani, arra kellett rádöbbennünk, sajnos ez nem igaz. Eleinte egy kicsit trollos hozzáállással indítottunk, ami csupán annyiban nyilvánult meg, hogy el szerettük volna téríteni az érintett kávés közösségben az egyik leggyakrabban használt hashtaget, történetesen a #brew kifejezést (ami az alternatív kávé egyik megfelelője, akkoriban talán a legfelkapottabb volt), hogy a mi profilunkra irányítsuk az erre rákereső látogatókat, így biztosítva előkelő és megkerülhetetlen szerepünket egy olyan közegben, ahol a kutya se ismer bennünket. Hamar rá kellett jönnünk azonban, hogy ez az egész kaland ennél jóval összetettebb, és sokkal komolyabb felkészültséget igényel — és innen indult a valódi kutatás.

Bővebben…

Standard