digitális, könyv

Nem csökkenhet az e-könyv ÁFA

Sok-sok csúf és pixelt nem tűrő, cifrán káromkodós kört letudva lehet csak leírni (nyilván), hogy az EU Bírósága (amit már oly sokszor “éltettem” éles elméjű, velős, tájékozott, miegymás döntését illetően) hivatalosan is letette vokság amellett, hogy míg a nyomtatott könyvek általános forgalmi adója kedvezményes, sajna az e-könyveké nem lehet az, még akkor sem, ha ezzel történetesen épp egy alapos EU-s irányelvvel mennek most szembe (ti. az olvasás promótálása, merthogy bitang nagy problémáink vannak már így is, és mi lesz még…). Hogy miért? Ezért:

The court reasoned that the exclusion of reduced rates for digital books was the consequence of a specific VAT regime for e-commerce for which clear and uniform rules needed to apply. […] “(It) would effectively compromise the overall coherence of the measure intended by the EU legislature, which consists in the exclusion of all electronic services from the possibility of a reduced rate of VAT being applied,” the judges said.

Tehát a helyzet az, hogy az EU Bírósága szerint világos és egységes ÁFA-szabályozásra van szükség az e-kereskedelemben (ahová ugye az e-könyv is tartozik per definitionem), így nem lehet kivételt tenni speciel a könyv elektromosnak mondott formátumával sem, még akkor sem, ha a józan ész (hahaha!), vagy akár az EU úgy egyébként (lásd: irányelv) ezt mégiscsak szeretné. Ne szeresse. Várom, mikor jön el az idő, amikor a kolbásznak, egyéb sertéshúsnak, vagy egyéb, kedvezményezett körbe tartozó terméknek feltolják az adóját, ha online rendelnéd: apropó, hogy is van az akkor, hogy a nyomtatott könyv akkor is kedvezményes ÁFÁ-val tolul elénk, ha épp online vásároljuk? (Nehogy szóljon valaki a jó jogászoknak, még megvizsgálják, és elkaszálják ezt is.) Előre az olvasott Európáért, barátaim!

Standard
digitális

Mivé lettél, Academia.edu?

Annak idején én azok közé tartoztam, akik üdvözölték az Academia.edu létrejöttét és működését, hiszen valamiképp kiutat mutatott az intézményi repozitóriumok kétes nyitottsága, pláne átjárhatósága, valamint a teljesen zárt kiadói rendszerek között: azon egyszerű elven indította meg áldásos tevékenységét, hogy mindenki számára hozzáférhető platformot biztosított a kutatóknak, hogy egyrészt megosszák egymással szövegeiket, másrészt kapcsolati hálót tudjanak kialakítani, ami nem a zajos egyéb, mindenki által preferált hálózathoz kapcsolódik, hanem kifejezetten szakmai orientációval, tudományos apporttal jár. Egy ideig minden rendben is volt, egyre csak gyűlt a felhasználói bázis, egyre többen merészeltek saját irományokat feltölteni (még akkor is, vagy talán akkor még inkább, ha a kiadó nem nézte ezt jó szemmel), már a hálózatosodás áldásos hatásai is kezdtek érződni, amikor egyre több zavaró apróság ütötte fel rusnya fejét. Például, ahogyan a Forbes is beszámol róla, körlevélben érdeklődtek az oldal üzemeltetői, hogy hajlandó-e a tudós nép kisebb összegekkel hozzájárulni ahhoz a gyakorlathoz, hogy cserébe az algoritmus az “ajánlott” kategóriába pottyantsa a tanulmányaikat, publikációikat. Vagyis fizess, és előtérbe kerülsz: fizess, és egyenlőbb leszel az egyenlőeknél. Ezt a belebegtetett gyakorlatot heves kritikával illették sok oldalról, ám ennek ellenére az Academia.edu prémium előfizetési szintet vezetett be, amit természetesen csupa előnyös gyakorlattal és lehetőséggel igyekeztek mosoly-reklámozni, ám egy éppen a nyitott hozzáférést előtérbe helyező közösségnek beadni… maradjunk annyiban, hogy kígyónak lábsó, madaraknak fogsor.

Tovább

Standard
digitális

A digitális dolgozatírásról

Épp tegnap mondtam bele egy kamerába, hogy én bizony támogatom, hogy az iskolában tanórákon használják a mobilt, és ennek érdekében tessék a pedagógusokat, tanárokat megtanítani ennek ésszerű, tantervileg is indokolt használatára, mert az mindenkinek jó lesz, ma pedig épp az a hír jön velem szembe, hogy a “Digitális jólét programért felelős miniszterelnöki biztos” 2019-re már olyan érettségit vizionál, melynek bizonyos elemeit már közelebbről meg nem határozott digitális módon lehet majd abszolválni. Hurrá, mondanám, de sajnos megint azt a koncepciótlanságot vélem felfedezni a rövid és kissé légből kapott bejelentésben, ami valami párhuzamos valóságot hivatott megjeleníteni, hiszen a magyar közoktatási állapotok korántsem vérteznek fel ilyen szintű optimizmussal. Félreértés ne essék: ha valaki, én aztán maximálisan támogatom (így, elvileg, ahogy én ezt támogatni tudom) a digitális írásbeliség kiterjesztését és fejlesztését, hiszen az egyik, ha nem épp a legfontosabb kompetenciának tartom a jövőre nézvést. Csakhogy. Egy olyan helyzetben, ahol egy iskola számára még egy átkozott e-napló bevezetése is problematikus, vagy eleve leromlott eszközparkkal és korlátozott internetes kapcsolattal, brutálisan elavult webhellyel, és ehhez kapcsolódó nézeteket valló vezetéssel, házirendben deklarált tiltásokkal operáló anti-digitális írásbeliség uralkodik, mintha kicsit nagyívűnek tűnne az elképzelés, miszerint 2019-re beköszöntene az a számomta egyénként tökéletesen értelmezhetetlen digitális jólét (megfejtéseket a szerkesztőségbe várnám, ha ilyen lenne). Megint a jéghegy csúcsát kezdik el farigcsálni központilag kiokoskodott fantazmagóriák alapján ahelyett, hogy a mindennapok alapjaival kezdenék a digitális jóléti reformot (atyaég, leírom még párszor, hátha…): például tessenek rendes számítástechnikai eszközöket biztosítani az oktatási színtér minden szegletébe, ne röhögje már körbe szegény diák az iskolai eszközparkot, mielőtt nekilát annak a nagyszerű digitális dolgozatnak, majd tessék olyan körülményeket teremteni, ahol a pedagógusok, tanárok, oktatók érdekeltté válnak ebben a fene nagy digitális jólétben, és ha mindez adott, lehet hozzá olyan alaposan kidolgozott digitális tanterveket, tananyagokat összeállítani, ami alapján lehet majd ilyen csodás kijelentéseket beleharsogni a nagyvilágba. Apró lépések, szoros együttműködés, technikai háttér és edukáció minden résztvevő oldal számára. Egyelőre ugyanis az okostelefon és a tablet szitokszó az iskolákban (tisztelet a kivételnek, de ők is tudják, hogy a szabályt erősítik), az online jelenlét gyászos (és ez még mindig eufemizmus), a digitális írásbeliség a 32-bites béka pixeles valaga alatt lenne látható, ha egyáltalán látható lenne… Merjünk nagyot álmodni, értem én, de Freud is megmondta, hogy az álmok a valóságból táplálkoznak. Vagy legalábbis úgy kéne.

Standard
digitális

Történetek évszaka

A Penguin Random House mostanság elég rendesen mocorog a közösségi média különböző felületein, nagyon értőn kezdték el használni az Instagramot például (külön szép, ahogy a történet funkciót kiaknázzák egy-egy nyereményjáték beharangozására), és ügyes kampánnyal próbálják közelebb hozni az olvasóhoz az új kiadásokat, aminek legújabb verziója a The Season of Stories: novellákat küldenek emailen keresztül a feliratkozóknak minden nap, amiben persze semmi új nincs technikai értelemben véve, hiszen akár már retrónak is bélyegezhetnék az ügyet, de mégis működik. Egyrészt talán éppen azért működik, mert az email a maga episztoláris formájában tényleg retró: hosszabb szövegek, kifejtett gondolatok, régi, levelezős minta alapján gondolkodunk róla, tulajdonképpen alig illik bele már a mindennapos kommunikációs arzenálba abban az értelemben, hogy már elveszítette privilegizált helyét a digitális alapú kommunikációban, és valami hivatalosságot kapcsolunk hozzá, valamint aszinkrón jellege miatt kicsit ráérősebben foglalkozunk vele. Lassan tényleg semmi más, mint a hagyományos, írott levél szimulációja – annak minden előnyével és hátrányával együtt. Pontosan ezt az aspektust gondolta újra a The Season of Stories csapata, hiszen nem más ez, mint direkt marketing, amit persze mindenki utál, de valahogy az email üzenetként érkező sztorik esetében ez az elkoptatott és álságos közvetlenség, ez az illúzió egészen megelepetésszerűen kezd el működni: az ember várja a leveleket. A történet kibontakozása, egyáltalán az, hogy valamiféle történet bontakozik ki, már önmagában kiszakítja az embert a megannyi bejövő email tengeréből, és egy pici szigetet alakít ki, ahol meg lehet pihenni, ahová vissza lehet térni. Valahogy a technológia érzületére sikerült nagyon jól rátapintania a kampány kreatív csapatának, és piszok jól időzítették az egészet. Mert ki ne szeretne történetekkel gazdagodni nap mint nap?

Standard
digitális

A gyalognak nem kell meghalnia

Érdekes, jövőbelátó, alapvetően már most eldöntendő, etikai kérdésfelvetés Balogh Csaba hvg.hu-n megjelent írása az önvezető autókról, épp ezért fontos megvizsgálni meglátásainak további lehetséges kibontását, adott esetben úgy is, hogy a néhol sarkosabb állásfoglalások újragondolása válhat szükségessé. Mert a gyalognak nem kell meghalnia. Sőt, ahogy minden, a sakkal picit is barátkozó játékos tudja, a gyalogot át kell juttatni a tábla másik végébe, mert csodát lehet művelni, meg lehet változtatni a játék menetét is.

Az önvezető gépjármű már nem a sci-fi kategóriájába tartozó agymenés, hanem nagyon is reális alternatíva a jelenleg – finoman szólva is – meglehetősen egyenetlen járművezetői lehetőségek széles skálájához képest: ha optimális esetet nézünk (vagyis a szoftver, az algoritmusok olyan szinten tökéletesek, hogy valóban nehéz elképzelni, hogy létezik olyan szituáció, amelyre nem tudnak megoldást találni), egész egyszerűen messiásként is tekinthetünk a megoldásra, hiszen az eddig nyilvánosságra került adatok alapján olyan szinten minimalizálja a közlekedési anomáliákat, hogy már egy koccanás is azonnal a vezető hírportálok és napilapok címoldalára kerül. Mégis, a baleset, vagyis a rendszer a neuralgikus pontja képezi Balogh szerint az etikai-morális dilemma magvát. Az egészben az érdekes persze az, hogy mindent ennek vet alá a programozó és a kérdező. Valami elkerülése válik a céllá, nem pedig maga a közlekedés, aminek következtében a feltérképezendő problematika véletlenszerű pontja válik a strukturális középponttá. Ez olyan esetlegességi potenciált szabadít rá a tervező elmére, ami talán épp az eredeti koncepciót negligálja, vagy legalábbis a közlekedési reform lehetőségét marginalizálja, ezért nézzük inkább meg, milyen egyéb változások szükségeltetnek ahhoz, hogy az önvezető jármű egyáltalán forgalomba állhasson, ne csak kuriózum és kísérletek szintjén találkozzunk vele.

Tovább

Standard
digitális, egyetem

BTK-s vajon a BTK Facebook-oldal?

Ha valaki kilép a nyilvánosság elé, az óhatatlanul célponttá válik mindamellett, hogy valamiféle kommunikációs kapcsolatot hoz létre, és ha úgy tetszik, küldetésből táplálkozik. Nem először találják meg az SZTE BTK Facebook-oldalát sem, ahol mindenféle bejegyzések megjelennek: képek, mémek, komoly hírek, volt hallgatók bemutatkozása, egyetemi, vagy közéleti aktualitásokra történő reflexiók ésatöbbi. Ez valószínűleg leginkább azok számára lehet furcsa, akik 1) nem láttak még Facebook pr-oldalt működés közben, vagy 2) nem azok a dolgok jelennek meg az idővonalon, vagy nem úgy, amit és ahogy ők látni szeretnének. (Itt tegyünk egy apró megjegyzést is, amelynek alapja az, hogy a problémákat felmutató szerző negatív jelenségként tünteti fel, hogy az oldal sokal nagyobb aktivitással és elánnal dolgozik, mint bármelyik más, megfontolt, és kevéssé frissített egyetemhez kapcsolódó oldal: öröm ez, végre valaki észreveszi, hogy ez itt egy élő, működő oldal, ami fészbúkosan teszi a dolgát!) A kérdéses oldal a Kar egy igen hatékony pr-felülete, ami ráadásul kifejezetten fészbúkosan működik, és nem valami rideg, kimért, minden oldalról levédett hivatalos(kodó) csatornaként, amit a kutya nem olvasna, nem követne, nem kommentálna. Figyelembe veszi, érti, és műveli a kor elvárásainak megfelelő, újmédiás technikákból táplálkozó kommunikációs módszereket, ám mivel mégiscsak emberek állnak mögötte, ráadásul többen (ki alig-alig, ki pedig becsülettel, aktívan) szerkesztik, pátyolgatják, próbálkoznak mindenféle naprakész kommunikációs formával, mert fontosnak érzik, hogy olyan generációhoz szóljanak, akik a steril, hivatalos kommunikációs formával nem tudnak, vagy nem akarnak (vagy mindkettő) foglalkozni. Végső soron ez az oldal sokat tesz azért, hogy a hallgatók korosztálya aktívabban be legyen vonva egy közösségi térbe, ahol a kart, az egyetemet, a hallgatói létet, az őket, bennünket körülvevő realitások megjelenhetnek, kommentálhatóak, és ténylegesen eljutnak a címzettekhez. Igen, vannak közéleti, olykor némileg politikai jellegű témák is. Lehet vitatni ezek létjogosultságát, ám ugyanott tegyük fel a kérdést: létezhet-e olyan közéletet, oktatást, felsőoktatást, alapvetően a hallgatói és az oktatói létet érintő kérdés, ami a mai Magyarországon valamilyen szinten eleve nem politikai? És vajon lehet-e, érdemes-e ezt a gúnyát lefejteni az egyes témákról, vagy azzal már eleve az oldal eredeti célkitűzését veszélyezteti a szerkesztő?

Tovább

Standard