blog

Bourne Mattja – Vizuális ultimátum a néző befogadóképességének?

(Filmkultúra, 2007. november)
http://www.filmkultura.hu/2007/articles/films/bourne.hu.html

Bourne Ultimátum Kevés olyan kommersz áramlatba illő film pörög jelen pillanatban a világ mozijaiban, amely annyira megmozgatná a kritikai-tudományos közvéleményt, mint a Paul Greengrass rendezte harmadik Bourne-performansz, a Bourne ultimátum (The Bourne Ultimatum). Tekintélyes kritikusok, köztük Roger Ebert külön fórumrészeket nyitnak meg olvasóiknak, hogy együtt kibeszéljék a filmről alkotott véleményüket, és talán még tekintélyesebbnek számító tudósok, köztük David Bordwell szentel immáron két hosszabb elemzést is a nemrégiben bemutatott opusznak. Van, aki isteníti a filmet, stiláris megújítónak tartja a rendezőt, üdvözli a vizuális innovációt (pl. Anne Thompson a Variety-ben), mások, főleg Bordwellel egyet értve, óvatosabban kezelik a film formai megoldásait, és arra hívják fel a figyelmet, hogy a gyorsaság és az „unsteadicam” használata sokkal inkább a számos sebből vérző elbeszélés és a néhol kifejezetten inkonzekvens cselekményépítés esendőségét hivatott palástolni. Egy azonban már most látszik: a film (pontosabban az egész trilógia) sokáig a kutatók napirendjén lesz, így számíthatunk még különböző elemzésekre és vélekedésekre bőven.

[…]

„Bourne. Jason Bourne. Illetve, ki is vagyok valójában?”

A Robert Ludlum által megálmodott és papírra szabott karakter valójában nem sok eredetiséget hord magában: a világirodalom vonatkozó szakasza kilójával szállítja az amnéziás hősöket, akik külső harcukat csupán saját identitásuk meglelésének vagy éppen stabilizálásának érdekében vívják. Adva van egy szupertitkosan kiképzett szuperügynök, aki szuperül beszél nyelveket, és ennek megfelelően verhetetlenül verekszik meg hasonló szuperkiképzést kapott szuperügynökökkel. Valójában azonban egyetlen plusz ereje az identitás hiányában lelhető csupán. Ha ugyanis nincs stabil identitás, nincs (narratív) múlt, nincs családi illetve érzelmi kötelék, akkor veszteni való sincs – ez pedig mindig veszélyes az aktuális ellenfélre.

Rövid villanások egy elfeledett múltból, apró emlékképek azért vissza-visszatérnek Bourne emlékezetébe, hol iránytűként szolgálva, hol pedig felzaklatva hősünket. Egy ilyen paranoid diegézisben ugyanis, amiben hősünk kénytelen élni és önmagát keresni – persze csakis azért, hogy a világ számára a végén meghaljon és eltűnjön, ami pedig paradox módon élete kezdetét jelenti – az iránytű rendszerint kiismerhetetlen irányzékot biztosít, a villanások és az emlékezet-foszlányok pedig sok esetben a freudi fedőemlék logikája alapján működnek: azért vannak ott, hogy valami mást, valami sokkal traumatikusabbat, valami elképzelhetetlent fedjenek el (Freud 1991, 47). Tulajdonképpen akár egy pszichoanalitikus folyamatot is vizionálhatnánk a Bourne-történet fejlődésében, ami annyira klasszikus irányban halad, hogy az már-már gyanús. De semmi trükk nincs benne: nem a szavak, hanem a tettek és a cselekmény dominál. Olyan ez talán, mint a klasszikus és a Dashiell Hammett illetve Raymond Chandler nevével fémjelzett detektívregények főhősei közötti egyik alapvető különbség: míg előbbi a deduktív logikára támaszkodva mintegy verbálisan oldja meg az ügyet (ez lenne a klasszikus, freudi pszichoanalízis útja), utóbbi beleveti magát a nyomozásba, testestől, lelkestől, olyannyira, hogy minden pillanatban életveszélynek teszi ki magát (ez már inkább valamiféle lacanista út: a Valóssal való szembetűzésnek vélhetjük).

[…]

A cikk folytatása a Filmkultúrában olvasható!

Standard