film

Bosszúból megfelelt

Törvénytisztelő polgár Klasszikusnak mondható kérdést feszeget a Törvénytisztelő polgár című film, mégpedig azt, hogy ha tudjuk, hogy mi az igazság, akkor a jog, amely az igazság védelmét kellene szolgálja, vajon miért ad sokkal több kibúvót az igazság ellenében, mint kellene, vagyis miért bástyázzuk magunkat körül mindenféle paragrafussal, ha azok ahelyett, hogy segítenének bennünket az igazság kiderítésében, védelmében, illetve a bűnös-bűnöző kellő fokozatú elítélésében, vagyis a büntetés megállapításában, inkább csak kiskapukat nyitogatnak lépésről lépésre, lehetetlenné téve a bizonyítást? Vannak olyan filmek, amelyek ezt a triviális, ám mindenkit foglalkoztató kérdést meglehetősen cizelláltan igyekeznek feltárni, és vannak olyanok is, amelyek slendrián módon, a tematika leple alatt valami olcsó, morális tónussal átitatott mócsingot próbálnak lenyomni a néző virtuális nyelőcsövén – a Törvénytisztelő polgár valahol a kettő között ingadozik, néhol ígéretes, néhol borzalmasan slendrián jelenetekkel előhozakodva. Mert mindamellett, hogy kifejezetten ötletes és jól átgondolt bosszúhadjáratot tár elénk a film, a rettentően bugyuta és agyonjáratott klisékkel és a feltűnően inkongruensre sikerült karakterizációval sajnos középmezőnybe húzza vissza a történetet, amin az sem segít, hogy Jamie Foxx folyamatosan ráncolja a homlokát.

Gerard Butler, aki pénzzel is beszállt a produkcióba, egészen jól indítja karaktere felépítését, és végre az izomagy imidzstől egy kicsit legalább igyekszik elrugaszkodni, ami meg kell mondani, kifejezetten jól is áll neki, ám ahhoz nem próbál elég nagyot ugrani, hogy a rettentően átgondolt tervet előállító karakter minden rezdülését sikerrel tudja megformálni akár nüanszok, akár jellemfejlődés illetve jellemábrázolás frontján. A filmben vázolt racionális őrület megjelenítéséhez sajnos Butler kelléktára kicsit szegényes – mondjuk Tucci csendes perverz őrültje lenne adekvát forma, persze több izommal, ami viszont pont Butler adottsága. A Jusztícia mérlegével egyensúlyozgató szerepkörbe beszuszakolt Foxx sem tud igazán kibontakozni, hiszen a film nem adja meg a karakter kibontásának lehetőségét – ő inkább sodródik az eseményekkel, a szerep sztereotip megmozdulásaival próbál valamit kezdeni, de sajnos nagyon látszik, hogy erőlködni kénytelen a jobb sorsra érdemes színész.

Áœgyes bosszú-akciónak indul a film tehát, ami végül csak a fájdalomba beleőrült férj/apa műszaki zsenijéből adódó nem is olyan nagyon változatos, de annál elképzelhetetlenebb kivégzési módszereit vonultatja fel, meg kell hagyni, néhol egészen adrenalin növelő jelleggel. Valahogy el kellett volna döntenie a film készítőinek, hogy inkább akciófilmet vagy thrillert forgatnak, és azokra az aspektusokra gyúrnak egy kicsit szorgalmasabban, amitől egy ilyen műfajfilm működik, vagy megpróbálnak elemzővé válni, és megfejteni egy elme útját a boldogság képétől a társadalom ellen forduló bomlott elméig. A kettő sajnos együtt nehézkes és semmitmondó eredményhez vezet, még akkor is, ha igenis értékelhető villanásokat nyugtázhatunk mindkét tekintetben a vetítés során. Persze egy ilyen témájú filmet az ember alapvetően prekoncepcióval néz, amit azonban meglepően leleményesen igyekeznek nem csupán rombolni az alkotók, de saját elképzeléseink és elvárási horizontunk ellenében kijátszani. Kár, hogy ebben sem sikerült következetesnek maradni teljes mértékben.

Standard