blog

Bond 2.0

Most éppen olyan napjaim vannak, amikor pótolhatom irodalmi és filmes lemaradásaimat – legalábbis bizonyos mértékben, így kapóra jött egy közelben kószáló Casino Royale DVD, gondoltam, egyrészt egyik gyermekkori kedvencem belefér az időmbe, másrészt elég távol vagyok már a frissiben megjelent ilyen-olyan kritikáktól, amelyek elriaszthattak volna a film megtekintésétől. Őszintén szólva, kellemes csalódás volt a film, még ha tele is van olyan melléfogásokkal, amit kritikusabb napjaimon megbocsáthatatlan bűnökként rónék föl az alkotóknak.

Kezdjük a legnagyobb visszhangot kapott összetevővel: James Bond legendás alakjának megformálását ebben a filmben Daniel Craigre bízták, akit csak csücsörítős Bondként aposztrofáltam sokáig, ám most némileg visszakoznom kell, mert bár valóban furán áll néha a szája, egészen következetesen és profin alakítja a brit titkosügynököt. Amolyan Bond 2.0-ás figura kerekedett ki a Casino Royale részben, hiszen a morózus bulldog természetű Bond bizony nem a megszokott, kissé piperkőc, öltözékére mindig ügyelő, eleganciáját semmiért sutba nem vágó karakter; sokkal inkább egy hard-boiled detektívbe oltott akcióhős, aki ha kell hitelesen hozza a verbális csatákat, villámgyors humoros riposztokat, ám többnyire hallgat, mint aki otthon felejtette a szövegkönyvet.

Gender studies-osoknak ajánlom figyelmébe azt a hihetetlen csavart, amit a testek és így a nemi reprezentációk terén építettek be az alkotók, és ami nagyrészt elkerülte a kritikusok figyelmét: eddig a Bond-nők tartották a kamera (és a férfi nézők) figyelmét, most azonban a jó Bond mutatkozik szinte pontosan ugyanazokban a pózokban, mint egykori kolléganői. Gondolok itt a tengerből Vénusz módjára történő előbukkanásra (ami ráadásul éppen abból a kameraállásból sikeredett, mint a nem is olyan régi Halle Berry előbukkanás), vagy a felűnően megszaporodott férfi-akt beállításra. Megérne egy misét, hogy is került Bond a tipikusan maszkulin megfigyelő pozíciójából a megfigyelt, tárgyiasult test helyére (nesze neked Laura Mulvey és vizuális öröm, “to-be-looked-at-ness”-szestül!).

Maga a történet nem volt meglepetés, talán csak annyiban, hogy “updaptation” volt, vagyis a korhoz igazították a technikai kütyüket és a környezetet, ami nem is lenne zavaró, ha nem lett volna annyi nagyon nyílt beépített reklám, ami szerintem eddig minden Bond filmet felülmúlt. Az, hogy csak egy bizonyos márkájú telefont ismer ősgonosz és hajkurászója egyaránt, még csak hagyján, de hogy még meg is kell beszélni, kinek milyen órája van – nos, ez egy kicsit erős… Vártam azt is, hogy a beharangozott noir-hangulatot megleljem, ám szerintem akik emellett kardoskodtak, nem tudják, mi a film noir, úgyhogy ezt inkább hagyjuk. Tény, hogy belemenősebb és ezzel együtt sötétebb hangvételű filmet sikerült kiagyalni a filmkészítőknek, ami szerintem nem hátrány egy régóta kimerülőben lévő széria esetében. Ez a Bond majdhogynem teljesen szakít az eddigi Bondokkal, és szerintem a friss vér jót tett a történet(ek)nek, még akkor is, ha el lehet azon mélázni, hogy az eredeti Bond-ötlet, miszerint nem a Le Carré-stílusú, életszagúbb titkosügynöki világképet vetíti elénk, hanem a kifinomult, luxussal átitatott, elképzelt kalandvilágot, ezennel lekerült a műsorról, és hogy ez jó lesz e hosszú távon, de a lényeg mégiscsak az, hogy jól sikerült a franchise repozicionálása, és jól gazdálkodtak a filmkészítők a rendelkezésre álló eszközökkel. Így jött létre egy korszerű, kettő-pont-nullás James Bond.

Standard