digitális

Bölcsészetről, Web 2.0-ról, tudományról

A Bipounk kommentárja kapcsán olvastam el PhD Dr. habil. Koltay TiborVeszélyes-e a tudományra a Web 2.0?” című írását, amely a Magyar Tudományban, a Magyar Tudományos Akadémia folyóiratában jelent meg. Először is szögezzük le, nagyszerű, üdvözlendő dolog, hogy az MTA végre nem csupán észrevette, hogy van olyan, hogy internet, web, pláne web 2.0, de még hagyja is, hogy tudós emberek értekezzenek róla. Másodszor viszont azt is meg kell jegyezni, hogy sajnos még mindig a félelem (a pozíció, a tudomány fellegvárának féltése?), a téma nem igazán teljes körű ismerete az, amely meghatározza  a hangvételt és kijelentések orientációját. Kár érte, hiszen éppen a sokat emlegetett tudományos igény, minőség az, amely ilyen esetekben kérdésessé válhat, márpedig éppen ezzel ellentétes a vélt cél. Sajnos Koltay írásának címe eleve problémás, mondhatni irreleváns, és önmagában megjelöli azt a hozzáállást a témához, amely szerény véleményem szerint éppen a tudomány kontra új média, web, web 2.0 stb. rákfenéje, amitől mindenkinek, akinek valami halvány sejtése is van ezekről a témákról, minimum feláll a hátán a szőr (ha van neki ott szőre persze). Tisztelt Koltay úr, ugyan mi a fenétől lenne már veszélyes a web 2.0? A tudományt hagyjuk, nagyon könnyű belátni, hogy mondvacsinált, ráadásul igencsak idejét múlt argumentáció az, hogy a tudomány embere kiáll tudással felvértezett fegyverzetével és jól megvédi szegény tudományt mindentől, ami árthat neki. Komolyan kérdezem: vajon szerencsétlen web 2.0 mit árthat bárkinek is – pláne a tudománynak (amely ezek szerint mégiscsak valami elefántcsont torony kényszer képezeteként jelenik meg a tudós társadalom fantáziavilágában – ez esetben persze a web 2.0 a maga megosztási filozófiájával tényleg halálos veszedelem: gondoljuk csak el, hogy az összegrundolt tudományos eredmények a netizenek képernyőjén landolnak, pfúj, skandalum!)

Sajnos őszintén úgy érzem, hogy a hasonló írások többet ártanak a tudománynak, mint amennyit használnak (a web 2.0-t tényleg hagyjuk, annak ez sem árt). Tudományos igénnyel megírt szöveg ugyanis nem riogat olyasmivel, amit még definiálni sem tud, vagyis nem óhajt a különböző definíciók tengerében állást foglalni igazán. Pláne, ha olyan nyilvánvalóan téves állításokkal igyekszik kutatási hátterét meglobogtatni, mint a web 2.0 technológiájának a Listserv-hez történő hasonlítgatása, illetve a genealógia erőltetése: persze, az internet működésében résztvevő technológiák összefüggenek, egymáshoz valamilyen szinten mindig is van közük, de mondjuk úgy, talán nem feltétlenül a Listserv a legmegfelelőbb példa a web 2.0 fejlődésének bemutatására (pontosabban origóként történő megjelölésére).

A Web 2.0-s környezet nem a tudományosságot támogatja.

Markáns és egészében véve elhibázott, felesleges és irreleváns, hogynemondjam tudománytalan kijelentés. Minden tiszteletem ellenére is azt kell mondjam, aki ilyet ki tud és mer jelenteni, az valóban nem érti, mi a web 2.0. Koltay a CiteULike és a Slideshare példáit hozza fel (apropó, az MTA még nem jött rá arra, hogy online megjelenésnél lehet élni a hiperlink nem is oly web 2.0-s technikájával?), és utóbbi kapcsán az online prezentációs alkalmazás tudományellenességét abban látja, hogy

prezentációkkal illusztrált előadásokat nemcsak kutatók tartanak, sőt nagyobb számban fordulnak elő az oktatásban, elsősorban a felsőoktatásban, viszont itt is az információk megosztásáról van szó, ami számos Web 2.0-s alkalmazás működési mechanizmusát jellemzi. Azért nem mondhatjuk, hogy az információk megosztása ezeknek az alkalmazásoknak a célja, mert a valódi cél kereskedelmi érdekek kiszolgálása.

Itt ismét a társadalomtól elszigetelt tudomány rémképe sejlik fel: ugyan miért kellene csak és kizárólag tudós prezentációkat kiszolgálnia például a Slideshare-nek? Csak halkan kérdezem meg: vajon ki döntené el egyébként, mi számít tudományos igényű prezentációnak? Ismét csak oda lyukadunk ki, hogy Koltay képtelen definiálni vagy megérteni, mi is a web 2.0: pontosan arról van szó, hogy nyitott, hozzáférhető, megosztható, újra felhasználható, nyilvános tudás gyűjteménye (vagy ennek lehetősége) az internet, és nem egy elit jól körülhatárolt játszótere. Az információ, a létrejövő tudásanyag, a tudományos eredmények nem csak a tudományé! És igen, a szolgáltatások üzemeltetéséhez bizony pénz kell – ez még a tudomány esetében sincs másként. Azt viszont nem értem, miért probléma egy Koltay formátumú tudós embernek, hogy ha használ egy szolgáltatást, mert jó, mert hasznos, mert meg tudja osztani az eredményeit, mert beszámolhat tevékenységéről, mert nyilvánosságot szerezhet kutatásának, vajon miért fáj annyira, hogy a szolgáltatás illetve alkalmazás készítői, akik számára ingyen biztosítják a terméket, egyébként pénzt kell összeszedjenek – pontosan azért, hogy például Koltay ingyen jusson hozzá a szolgáltatáshoz és profitálhasson? Vajon tényleg a Slideshare a saras?

sok minden, amit az interneten találunk, ugyanazt a jól ismert sekélyes gondolkodást tükrözi, amely a hétköznapi társalgásban is előfordul. Ezért a kutató számára különösen fontos, hogy ne fogadja el azt, hogy amit sok ember hisz, az igaz is. A sokak által osztott vélemény nem azonos a tényekkel.

Itt végképp nem értem, mindennek mi köze a tudományosság kontra web 2.0-höz: hülyeséget, igénytelen baromságot, már bocsánat, nyomtatásban is olvashatok – kutatóként pedig engedtessék meg, hogy kikérjem magamnak, hogy a kijelentés szerint én annyira imbecil lennék, hogy csak azért, mert online találok rá valamire, azt rögtön publikálhatónak, ténynek veszem. Kedves Koltay úr, ugye nem gondolja komolyan, hogy a kutatót meg kell védeni az információ áramlásától, és az Ön által minőségi biztosítékként értékelt peer review lenne a védőbástya? Ugye nem feltételezi tudós kollégáiról, hogy olyannyira ostobák, hogy míg egy nyomtatott vagy hangzó környezetben kitűnően el tudják különíteni a tudományos szempontból megalapozottnak vélhető kijelentéseket az érdektelentől, addig az internetre szabadulva hirtelen minden hülyeséget összegereblyéznek? És ugye nem gondolja komolyan, hogy mindennek bármi köze lenne a web 2.0-hoz? (Tényleg, egyébként a Magyar Tudomány peer review-val dolgozik? Csak érdeklődöm.)

Az elektronikus, digitális technológia viszont nemhogy szükségtelenné tette volna a minőségellenőrzést, a hálózati környezetben még nagyobb szükség van rá, mivel ott nincs meg a bizonyosságnak az a foka, amely a nyomtatott dokumentumok világát jellemzi.

Paranoia illetve a tudományos hatalom féltése, már megint, csak mostmár hatványozottan, és úgy vélem, a fentebb írottak alapján minden alap nélkül. Ilyenkor persze lehet Sokal-ra mutogatni, és kell is, de szerintem anélkül is egyértelműen látszik, hogy ez egy kétségbeesett kijelentés, ami már megint a tudomány (fantazmagórikus) fellegvárát hivatott megvédeni valami olyasmitől, ami nincs. Don Quijote-szindróma, mást nem nagyon lehet itt mondani.

Bill Cope és Mary Kalantzis (2009) egyik ide vonatkozó jóslata, miszerint együttműködés fog kialakulni a tudás létrehozói és felhasználói között, ahhoz vezethet, hogy a felhasználói kommentárok magának a tudásnak válnak részévé. Beláthatjuk, hogy ez semmiképpen sem idegen a tudományos kommunikációtól, hiszen a preprintek nyomtatott, vagy – korunkban egyre inkább – elektronikus formában való körözése, amely több tudományterületen bevett gyakorlat, jelentős részben éppen erről szól. Nem szabad viszont elfelejtenünk, hogy a Web 2.0 fontos jellemzője, hogy nyilvánossá teszi a magánéletet, amihez az is kapcsolódik, hogy az amatőr produktumok kerülnek előtérbe. A kommentároknak tehát sokszor semmi közük a tudományhoz, sem témájuk sem a megközelítésükre használt módszerek alapján.

Ezt már végképp nem értem: miért beszél a cikk szerzője a tudományos oldalról a print oldalon, majd fogja magát és hánytorgatja fel az internetes tartalomlétrehozás sajátosságaként, hogy itt bizony magánélet és az arra vonatkozó kommentárok sokasága jelenik meg, ami aztán nagyon nem ad semmit hozzá a tudományhoz? Előrször is, legyünk önkritikusan őszinték: a tudományos kommentárok nagy része sem ad semmit hozzá a tudományhoz. Másodszor, talán meglepi Koltay urat, de nyomtatásban is jelennek ám meg amatőr, tudománytalan, netán magánéletinek tekinthető írások, tartalmak (ezt azért biggyesztem ide, mert eleddig csak és kizárólag szövegről volt szó, ami megintcsak jellemző: míg a világ már réges-rég túllépett a szövegalapú szerveződésen, és ugye a tudományban is volt már egy ici-pici fordulatocska, addig jellemző módon a tudományféltés még mindig harciasan szövegközpontú), amelyek az égadta egy világon semmit nem adnak hozzá a tudományhoz (lassan a tudományt sem ártana definiálni). A végső döfés azonban csak akkor jön, amikor Koltay végre előjön a farbával (persze ügyesen tudományos módon Cope és Kalantzis hivatkozásában):

A jóslat másik része, miszerint megszűnik a tudás előállításának lineáris, zárt jellege, már kérdéseket vet fel. A zárt rendszer ugyanis a minőségbiztosítás egyik záloga.

Tisztelt Koltay úr, kérem ne vegye sértésnek, de józan ésszel belátható, hogy eme kijelentése finoman szólva is problematikus. Hogynemondjam, tudományellenes, fejlődést, haladást gátló, szűk látókörű megjegyzés, és csak remélni merem, hogy nem tette magáévá teljes mértékben ezt az elvet. Szabad hozzáférésű online szakfolyóirat szerkesztőjeként kifejezetten elhibázottnak és károsnak vélem ezt a látásmódot, és finoman jelezném, hogy a világ sem arrafelé halad, amit ezen kijelentés vázol. Szerencsére.

A kutatók viszonylag homogén hovatartozásával szemben az amatőrök a web sokfélesége és hajlékonysága folytán egyszerre nagyon sokféle közösséghez tartozhatnak, ami azt eredményezi, hogy nincs rögzült identitásuk. Az amatőr tartalmak előállítói és tökéletesítői alapvetően névtelenek (Csepeli, 2008).

Itt akkor Csepeli Györggyel is pörölhetünk, ráadásul mindjárt több fronton is: egyrészt még csak viszonylagosan sem értelmezhető – számomra legalábbis – az, hogy a kutatóknak valami homogén hovatartozásuk lenne, legalábbis nem tűnik homogénebbnek, mint az amatőröké, már bocsánat, hogy reprodukálom a bináris megközelítést, ami szerény véleményem szerint eleve hibás. Másrészt mind tudományos, mind webes kérdéskörben melléfogásnak érzem a “rögzült identitás” fogalmát, minthogy az identitás kérdése és elméleti diverzitása ennek jócskán ellentmond. Harmadrészt a névtelenség egyáltalán nem feltételez identitásnélküliséget, ez azt gondolom, minimális utánagondolással belátható. Mindezt ráhúzni a tudományos minőség garanciájának kérdéskörére pedig maximálisan problémás. A nesze-semmi-fogd-meg-jól konklúzió, ami egyébként már elnézést, de nemhogy egy Akadémiai publikációban, de még egy szakdolgozatban is minimum szemöldökrángató, miszerint “Ebben a helyzetben egyelőre csak annyit tehetünk, hogy odafigyelünk, és nem hagyjuk magunkat semmiféle retorikától elvakítani”, kifejezetten felesleges és méltatlan a kérdéskörhöz: maximum egy Academic Writing órán tudom elképzelni bevezetésként, de hogy ennek már megint semmi köze a cikk által kijelölt témához, az egészen bizonyos.

Koltay Tibor tudományos közleménye sok sebből vérzik, és bár az elején üdvözöltem, hogy a cikk által felvetett téma egyáltalán megjelenik a magyar tudományos közérdeklődés eme magas szintjén, meg kell jegyeznem, hogy éppen ezért jóval körültekintőbben és fokozottabb tudományos igénnyel kellene eljárnia mind szerzőnek, mind kiadónak – ha már ők a tudomány letéteményesei, a tudományos minőség garanciái az írás alapján. Fontos, hogy az ilyen kérdésekről párbeszéd alakuljon ki, hogy akár a web 2.0 segítségével mind többek kapcsolódhassanak be, mondhassák el véleményüket tudományos vagy kevésbé tudományos módon – szerintem ugyanis a tudomány képes arra, hogy a nem célzottan tudományos igényű kijelentésekből is kiszűrje a releváns tartalmat. Bízom benne, hogy Koltay írása egy trendet jelöl, amely mentén egyre több, a témába vágó megnyilvánulás lát majd napvilágot akár nyomtatásban, akár online – teljesen mindegy, ugyanis nem ez a lényeg, akárki akármit mond. Hajrá tudomány! Hajrá web 2.0!

Standard

Bölcsészetről, Web 2.0-ról, tudományról” bejegyzéshez ozzászólás

  1. ismerős ez a helyzet. a régebbi vágású újságírók és a lapkiadók is egy az egyben ezt csinálták: (a változástól való) félelemből alkottak véleményt. először csípőből kiröhögték (képzavar) az online újságírást, aztán elkezdtek komolykodóan írni a veszélyeiről, aztán most meg mindegyik fent említett szereplő azon küszködik, hogyan tudna erős pozíciót elfoglalni ebben a – számára még nagyon új – világban. szerintem idő kérdése, és eljut ebbe a fázisba a tudomány is.

  2. Biztosan eljut, kénytelen lesz 🙂 Csak azt reméltem, nyilván naiv módon, hogy tudós kutatók majd kihagyják ezt a kiröhögős-félős fázist – de sajna nem.

  3. Komolyan mondom meg vagyok döbbenve. Hogy pont komoly tudós emberek nem éppen a lehetőségeket látják, ez teljesen hihetetlen számomra. Pont nekik kellene a “jó irányba” terelgetni mindenkit, hogy használja értelmesen ezeket a dolgokat, erre tessék, pont az ellenkezője.

    Nekem úgy tűnik, hogy az Ő felfogásuk nagyon hamar elvezetne a szimpi vagy, akkor csinálhatod, nem vagy szimpi nem csinálhatod féle belterjes rendszerhez…

  4. a tudós emberek kifejezés mögött nem csak a tudomány van, hanem – legalább ugyanakkora mértékben – az ember is. az emberek egy része pedig ilyen, fél az újdonságtól – legyen akár targoncás, akár tudós.

  5. Nem akarok demagóg lenni, de nem a targoncás adójából fizetik a tudóst éppen azért, hogy az új dolgokat, a haladást, a targoncás életminőségének javítását célozza meg valamilyen szinten? (Na, jó, ez tényleg demagóg, de akkor is…)

  6. hehe 🙂 de, ez igaz, viszont annyit meg nem tudsz fizetni senkinek, hogy teljesen és őszintén megváltozzanak esetleges nem túl szerencsés emberi tulajdonságai. úgyhogy akkor itt kiválasztásbéli problémák lehetnek, max azon a szinten tudod “kiszórni” az ilyesmit.

  7. Visszajelzés: Mátyus Imre » Blog Archive » “Veszélyes-e a tudományra a Web 2.0?”

  8. Úgy tűnik Dragon Zoltán “Veszélyes-e a tudományra a Web 2.0?” című írásomhoz fűzött kommentárjaira a teljesség igénye nélkül, néhány ponton, egy-két mondatban reagálnom kell. (Tegyük gyorsan hozzá, hogy Dragon írását június 20-án fedeztem fel.)
    Kezdjük azzal, hogy állítani lehet, hogy egy, a Magyar Tudományban megjelent írás szerzője nem igazán ismeri teljes körűen a témát, de ezt jobb lenne érvekkel bizonyítani. Hol vannak tehát az érvek?
    Mindazonáltal tegyük félre a hozzáértés kérdését. Dragon Zoltán, mint egyetemi oktató vélhetően jól tudja, hogy a tudomány nagyjából-egészéből úgy működik, hogy amit állítunk, bizonyítani kell. Társadalmi jelenségekről lévén szó, kísérleteket nem végezhetünk ebből a célból. Maradna a szakirodalom, amely arra épül, hogy senki sem elég okos önmagában, viszont támaszkodhat a többi kutató publikált eredményeire, megállapításaira.
    Tudjuk, persze, hogy a blogok többnyire arról (is) ismeretek, hogy a bennük szereplő állításokat ritkán támasztják alá szakirodalmi hivatkozásokkal. Ilyeneket Dragon sem vonultat fel.
    Szóval, sem érvek, sem mások érvei? Akkor talán érdemes lett volna figyelmesebben elolvasni a vitatott cikket. Szerepel benne például a következő mondat: Ne felejtsük el azt sem, hogy a „tudományos alkalmazások” valódi hasznát, értékét, még nem ismerjük. Ezt mintha nem látta volna Dragon, ahogyan az sem tűnt fel neki, hogy a címben kérdőjel szerepel (Veszélyes-e a tudományra a Web 2.0?)
    Megítélésem szerint a tudományossághoz tartozik az is, ha valaki elismeri, ha tévedett vagy – az én esetemben – félreérthetően fogalmazott. A kereskedelmi érdekek kiszolgálása egyelőre csak a közösségi hálózatok esetében egyértelmű, ott viszont igen. (A hivatkozásokat ezúttal inkább elhagyom.) A CiteULike és a Slideshare valódi hasznát, értékét, még nem ismerjük. Rájuk tehát nem vonatkozik mindez, vagy legalábbis csupán vélekedés volna ezt állítanunk. Itt tehát vélhetően félreérthető volt a fogalmazás.
    A „genealógia erőltetése” (tudniillik, hogy a Web 2.0 nem is olyan új, mint ahogyan állítják róla) nem véletlen. Észre kellene ugyanis vennünk a manipulációt. A globalizált világ folyamatosan az újdonságról liheg, mert a fogyasztókat ezzel lehet vásárlásra ösztönözni, és sokan be is dőlnek a retorikának. (Hivatkozásokat kívánságra küldök.)
    A lényeg persze nem abban van, hogy ki profitál a Web 2.0-ből, hanem a különbségek felismerése a fontos. Leegyszerűsítve: Ami a magánélet, vagy az amatörizmus körébe tartozik, nem azonos a tudománnyal. A virtuális világ létrehozhatja a maga értékrendjét, de nem mindegy, hogy mi micsoda. Bizonyos viselkedések meghatározott kontextusokban megfelelőnek minősülnek, mások kevésbe vagy egyáltalán nem. (Itt nem nélkülözhetem a hivatkozást: Cronin, B. (2005) Vox populi: Civility in the blogosphere. International Journal of Information Management 25, 549–550.)
    Végül, de nem utolsósorban, sajnálom, hogy Dragon Zoltán nem a Magyar Tudomány hasábjain fejtette ki kritikáját. A szerkesztők nevében nem nyilatkozhatom ugyan, de valószínűsítem, hogy helyet adtak volna a vitának. Dragon érvelésében van ugyanis számos elem, amelyet jó lenne vitaképes formában olvasni, hiszen lényegesen differenciáltabban érvel, mint a Bipounk blogon, Agymenés álnéven jelentkező valaki.

Hozzászólások lezárva.