blog

Betűk és feliratok

Mostanában eléggé foglalkoztat a tipográfia, az, hogy milyen betű hogyan jelenik meg, hogyan helyezkedik el egy adott felületen, legyen az dinamikus webfelület vagy papír, netán filmkép. A betű típusa ugyanis – ha bevalljuk, ha nem – valamilyen szinten első pillantásra eldönti egy szöveg sorsát (nesze neked forma kontra tartalom vita): ha a betűk nem vonzzák a szemet, az ember nem fogja olyan élvezettel olvasni az előtte kígyózó szöveget, sőt előfordulhat, hogy a tipográfia miatt olvashatatlanná válik az egész – bármily értéket képviseljen is. Ennek a fordítottja is igaz: a jól eltalált betű olvastathatja még a leggyengébb fércművet is adott esetben (volt már, hogy csak azért újra levettem egy könyvet a polcról, mert csodálatos tipográfiája volt, viszont a szöveg minősége approximálta a nagy zérust, ahogy mondani szokás).

Magamon lepődtem meg, amikor hihetetlen élvezettel újra és újra nézegettem nemrég Dean Allen (a Textpattern atyja) kompilációját, amelynek során húsz alap betűtípust mutat be röviden és velősen. Bár, igaz, ami igaz, régóta olvasgatom Dave Kellam blogját is, ahol időről-időre előkerülnek tipográfiai kérdések (merthogy ilyesfélét tanul a jóember). A webfelületek kialakításában is óriási szerepe van a tipográfiának, és mostanra már kifejezetten háklis vagyok arra, hogy ne egyféle betűtípussal villogjon a megannyi webhely: néhány okosabb iromány elolvasását követően (például errefelé lehet kutakodni az ezer lehetőség között) akár mindenki kiválaszthatná (dizájnerek megalkothatnák…) saját, legtesthezállóbb betűtípusát.

A TIME a betűk illetve a feliratok szerepét taglalja: sokan azt mondják, egy felirat feldobhatja, vagy akár könnyedén tönkre is teheti egy adott film befogadását illetve fogadtatását. Egyetértek, hiszen a feliratnak nem az a szerepe, hogy “lefordítsa” az elhangzottakat, hanem hogy “értővé” tegye a mozilátogatót: vagyis a nézőnek nem szabad azon erőlködnie, hogy olvasással pótolja azt, amit nem ért, hanem észrevétlenül kell megértenie a film szövegét. Egy jól kalibrált feliratozás nem hívja fel magára a figyelmet, olyan könnyen olvasható.

Van persze olyan feliratozás, ami szánt szándékkal szakít a hagyományokkal. Ilyen például az a technika, amikor a Hősök című sorozatban Hiro japán szövegelését nem a hagyományos, képernyő alján elhelyezett szövegcsíkban olvashatjuk magyarul, hanem valahol a képernyő más területén jelenik meg a felirat. Nyilván a képregényes stíl mozdította erre a feliratozást, de a TIME másik példával szemlélteti a találékony feliratozást (ami akár a feliratok jövőjét is jelentheti): az Éjszakai őrség című orosz misztikus thrillert például úgy mutatták be az Egyesült Államokban, hogy a feliratok majdhogynem külön karakterként jelentek meg, mintha egy “másik hang” beszélne rajtuk keresztül. Tényleg: miért is készül oly kevés tanulmány a filmkészítésnek (és -befogadásnak) ezen aspektusáról?

Standard