film

Belviszály a szuperhősöknél – avagy hidegháború és atomcsapás képregény módra

Watchmen - Smiley Nem vagyok egy nagy képregény rajongó, sőt, annak ellenére, hogy rendszeres fogyasztója voltam a megboldogult Kockás magazinnak, valamint néhány minőségi képregénnyel is rendelkeztem gyerekkoromban, valahogy kimaradt a batman-superman-stb. őrület, ennek következtében majd’ minden, ami ebben a témakörben kötelező körnek számít. A képregények adaptációi sem hatnak meg túlságosan, pláne azok nem, amelyek igyekeznek a filmben cinkos kacsintással képregény-stílben maradni, elfelejtvén azt, hogy most mintha más közegben lennének. Mindezek után meglehetősen szkeptikusan készülődtem a Watchmen című (kissé gender-bias-os címmel ellátott) film megtekintésére, de örülnék, ha mindig ilyen kellemesen csalódnék. Zack Snyder dolgozata már az első percekben beszippantja a nézőt, és atmoszférájával, valamint azzal, hogy szakít az agyonmagyarázós idétlenséggel, a jó és a rossz archetípusainak unásig ismert felhánytorgatásával, végig fenn tudja tartani az érdeklődést, ami egy több, mint két és fél órás, képregényen alapuló film esetében mindenképpen világrekord! A Watchmen nem bajlódik azzal, hogy az idétlen kosztümökben tetszelgő szuperhősök indítékait magyarázza, és első blikkre talán meglepő módon rögtön belehasít az alternatív valóság építésébe: semmi mellébeszélés, csodálatos esztétikai érzékkel megalkotott képek sorozata, jól megírt karakterek, és titkokkal rendesen megszórt történet – mindez egy feszült politikai légkörben megjelenítve: talán ez lehet az ütőkártya.

Ugyanis a legtöbb esetben bárgyú, sötét nagyvárosi környezetbe helyezett jó-rossz csaták nemhogy a karakterekkel nem foglalkoznak kellőképpen, de az atmoszféra megteremtése általában kimerül egy Gotham-vázlatban: érezze az olvasó/néző, hogy van némi társadalmi relevancia, de vigyázzunk, nehogy megfeküdje a kényes gyomrát. A Watchmen egyenesen követeli, hogy a néző kulturálisan elég tájékozott legyen: nem magyarázza túl az egyre feszültebb politikai légkört, a Nixon- illetve Kissinger-paródiát, nem megy bele a vörös veszedelem részletezésébe, egyszerűen a látványba, a diegetikus felépítménybe szövi mindezeket. A szuperhősök pedig inkább hibáikkal kerülnek előtérbe – képességeik amolyan másodlagos kiegészítőkként jelennek meg, eszközként, amelyek segíthetnek bizonyos célok elérésében. Vannak aztán magasztos és egészen alantas célok is, és ezek különbsége generálja a történet feszültségét, ami tehát nem a jó-vs-rossz vonalon bontakozik ki, hanem éppen a szuperhősök házatáján.

Snyder egyedül talán abban hibázott, hogy egyes jeleneteket a kelleténél jobban elnyújtott, szépelegve a csodálatos beállításokkal, képekkel, azonban néhol majdnem teljesen leállítva a cselekményt. Szerencsére azonban ritkán bukkan elő ez az arányvesztés, és a finom humor is kellőképpen meg tud mutatkozni – az akciójelenetek szépen koreografált momentumain és a kulturális háttérhez nagyban hozzájáruló soundtrack mellett ez sem elhanyagolandó jellegzetessége a filmnek. A Watchmen saját műfajában valószínűleg most olyan magasra helyezte a mércét, hogy ha valaki legközelebb képregényt próbál adaptálni, az ezerszer is meggondolja majd, hogy is fogjon hozzá, mert ez a film – néhány ostobának ható jelenet és a rétestészta-effektus időnkénti előhozakodása ellenére – olyan tematikai és audiovizuális egységet volt képes létrehozni, ami példaértékű.

Standard

One thought on “Belviszály a szuperhősöknél – avagy hidegháború és atomcsapás képregény módra

  1. Stilgar says:

    Mivel én még a film megtekintése előtt elolvastam a könyvet, így nem tudok mindennel egyetérteni. Szerintem például épp az akciójelenetek azok, ahol Snyder visszább foghatta volna a 300 stílusának állandó majmolását, mert az egész egyszerűen NEM ILLIKK EHHEZ A FILMHEZ! Valamint az is fájt, hogy a könyv számos fontos motívuma (pl. Rorschach maszkjának eredete) még a fél órával hosszabb Director’s Cutba se került bele – pedig ezek néha fontos adalékok a szereplők motivációihoz. Persze ennek ellenére ez is egyike az idei év kevés jó blockbusterének (bár anyagilag sajna megbukott).

    A rendezői verziót amúgy csak a nagyon kíváncsiaknak ajánlom, mivel a fél óra plusz néha csak tovább nyújtja a filmet, de semmit nem tesz hozzá. A magyar szinkronhoz meg már volt szerencsém, úgyhogy bizton állítom: csak angolul!

Comments are closed.