blog

Bankrablás angol módra

The Bank Job Egyszerű, mégis csavaros, kellő feszültséggel, szerencsétlen arcokkal és persze “valós történettel” rendelkezik: ez a Banki meló, ami nem az év filmje, de nagyszerű szórakozást nyújt, és valljuk meg őszintén, épp erre vágyik a nép. Más filmekkel ellentétben ráadásul nem is feltétlenül magára a banki melóra, vagyis a bankrablásra koncentrál leginkább, hanem arra, ahol a hasonszőrű filmek véget érnek: mi van a zsákmány megszerzése után? Mihez kezd az a néhány szerencsétlen, akiknek hirtelen az ölükbe hull annyi pénz – no és nem utolsó sorban politikusokat és a királyi családot, valamint az igazságszolgáltatás elől éppen külhonba igyekvő radikális fekete polgárjogi harcost kompromittáló fényképek akaratlan tulajdonosai is lesznek? Ha mindez nem lenne elég, még az ex-Poirot-val is meggyűlik a bajuk. Persze neki meg már rég nincs bajusza.

Merthogy a film egyik gonoszát az a David Suchet alakítja, akinek alakja szinte már egybeforrt a televíziós-kulturális emlékezetben Agatha Christie magánnyomozójának legendás szerepével. És, meg kell hagyni, nagyon jól áll neki az alvilági szerepkör – talán kevéssé mulatságos, de könyvelői fizimiskája annál tenyérbemászóbban visszataszító (mert hogy örül a lélek, amikor a végelszámolásnál a jó Jason Statham bizony rendesen lekezeli a vesekövét a kis gonosznak). Hamisítatlan angol hetvenes évek, tipikus színhőmérséklettel és nagyon jól kifundált kelet-londoni akcentusokkal, néha hihetetlenül egyszerű, már-már életszagú megoldásokkal, semmi extra trükk, látványos robbantás, CGI, stb. Szépen kivitelezett és jól megírt film, amiben úgy tűnik, minden a helyén van. Nyilván dob a marketingjén, hogy ott lebeg a “valós történet alapján” ódiuma, de ez őszintén szólva egy játékfilm esetén nem győzne meg arról, hogy akkor az biztos úgy jó, ahogy van. A két felderítetlen gyilkosság elvarrásaként szánt utolsó felirat a film végén (ez a valós sztorik velejárója: jól megmondják, mi is lett velük a film vége után…) éppen ezért nekem nem meggyőző – bár nyilván a valóság illúziójának mind erőteljesebb fenntartása volt a cél. Engem jobban meggyőzött volna egy szépen kerekített befejezés: nem szeretem, ha a történetet magyarázni kell a pór nézőnépnek (olyan ez, mint a rossz vicc, könyörgöm!).

Mindent egybevetve azonban az idei nyár első kellemes csalódása filmbemutatók terén: nem akar túl sokat a film, mégis nagyon rendben van, mindenkinek bátran ajánlom, megéri a pénzét!

Standard