film

Bábútlanítás

Hasonmás

Bábu vagy, nem te lépsz,
valaki irányít.
Jól vigyázz, mi lesz majd,
ha megun és leállít?
Elszakad, elszakad
a zsinór, és leülsz.
Jól teszed, ha talpra állsz,
és mielőbb menekülsz.
(KFT: “Bábú vagy”)

Napjaink egyik legfelkapottabb témáját próbálja meg feldolgozni illetve sajátos megközelítésben tálalni a Hasonmás (Surrogates) című dolgozat, amely nagyjából arra vállalkozik, hogy egy logikát több tekintetben is nélkülöző narratívát kreál agyonjáratott kliséhalmokból, hátha Bruce Willis régi fénye megcsillan annyira, hogy minél többen meg is fogják nézni a filmet. Hát, nem nagyon csillan itt semmi, vagy inkább a semmi csillan meg: átgondolatlan, mind cselekményesítésben, mind diegetikus világát tekintve is összecsapott munka kerekedett Jonathan Mostow irányítása alatt, amely megelégszik azzal, hogy a összegyúrja a Mátrix alapötletét a Szárnyas fejvadász némely problematikájával, de nemhogy nem ad hozzá semmit, még értelmezni, pláne átértelmezni sem tudja azokat. Nem tudom, mert nem ismerem, a film alapjául citált képregény film noir stílre hajazó mivolta (amiből a filmnek még a vizuális kliséket sem sikerült megfelelően-megnyugtatóan átültetnie, ha célja volt egyáltalán – bár lett volna, azzal legalább eye-candy-vel szolgáltak volna) mennyire meggyőző, mindenesetre a film sem narratíva, sem vizualitás terén nem tűnik még csak távoli rokonnak sem, pláne nem egy egészséges tech-noir-nak, amit a téma posztulálna.

Más szempontból is furcsa, sőt, idjét múlt vállalkozás a film tematikájának erőltetése, hiszen nem látszik túlságosan átgondoltnak maga a surrogate fogalma és alkalmazása sem. Miközben minden arrafelé igyekszik, hogy az anyagiság, a materiális kiterjedés helyét és szerepét átvegye a virtualitás (most ne menjünk bele, hogy egyrészt technikailag és anyagilag is több érv szól mellette), a filmkészítők egyszerűen érthetetlen görcsösséggel ragaszkodnak a tökéletesen értelmetlen duplikációhoz: kell a test az avatar/hasonmás irányításához, kell a virtuális interfész, amely az avatar/hasonmás működését szavatolja, majd visszacsatolja az információkat a gazdatestbe, de sajnos nem igazán világos, mitől más ez a gazdatestnek (és léleknek, ha van még olyanja), mintha puszta virtualitásból kapná ugyanazeket a visszacsatolt stimulusokat. Számomra úgy tűnik, az avatar/hasonmás testeknek ebben a filmben annyi a kiemeltnek tetsző szerepük, hogy a nap végén a szekrénybe lehet irányítani őket, majd az irányító alkalmatosságból felkelve a gazdatest/valós személy megnyugodva rápillant a tökéletesre csiszolt szerkezetre. Innentől kezdve persze az is furcsa, hogy ha az agy ugyanazokkal az impulzusokkal irányítja az élettelen testeket, amelyekkel az élőt, vajon miért botladozik Bruce Willis, amikor az agya a saját testét kell, hogy irányítsa – elvileg minden nap megteszi, mit ád a jó ég, épp akkor gyengélkedik, amikor úgy dönt (már megint ez a fránya szabad akarat…), elég az avatar/hasonmás testből? És miért csak az ő agy-test kommunikációjával történik meg ez a gikszer – a többiek esetében miért tűnik zökkenőmentesnek az átállás? Ezer sebből vérző logikai bukfencek sora fejthető fel az átgondolatlan, önmagát túlságosan is komolyan vevő dolgozatból, amely így sajnos maximum elégséges lehetne (már persze ha azt vesszük, hogy az ötlettelen alkotók szerencsére arányosan rövidre vágták a filmet).

Standard

One thought on “Bábútlanítás

Comments are closed.