blog

Bábeli zűrzavar: Hollywood, Afrika, és az elviselhetetlen politikai korrektség

Bűnös viszonyok Mára már sajnos divattá vált politikailag korrekt filmeket készíteni, pláne, ha a film valamilyen szinten érinti az afrikai kontinensen uralkodó viszonyokat, vagy valamiféle háborús övezetet. Előbbi esetben a kizsákmányolás és a kiút keresésének hiábavalósága, utóbbiban az elesettség, a traumatikus élmények és az azok indukálta zárkózottság és folyományai, bűnözés, züllés, a túlélésért és az újrakezdésért folytatott kilátástalan harc a téma. Anthony Minghella Bűnös viszonyok (Breaking and Entering) című filmje az utóbbi kategóriába esik: napjaink nagyon multikulti Londonjában játszódik, ahol egy kontinensnyi egyveleg küzd a mindennapok elviselhetőségéért és a boldogulásért.

Minghellától megszokhattuk a szép képeket, az érzelmekre appelláló elbeszélést, az éles kontrasztok közelhozását, a grandiózus építkezést. Ez esetben néhány szokványos dologgal felhagyott, például kortárs témát és helyszínt választott, saját kútfőből dolgozott, és moralizálni kezdett erősen. Kár volt. A film ugyanis kimerül abban, hogy megpróbálja elmagyarázni a nézőnek, hogy vannak ám itt menekültek, például a délszláv háborúból, akik mindenféle furcsa keveredésben éltek vallási és nemzetiségi szempontból, és mind a mai napig ez határozza meg identitásukat: vagyis hogy állandóan keresik azt.

Minghella a nehezebb utat választotta, és egyik kedvenc színésznőjét, Juliette Binoche-t választotta a bosnyák anya szerepére – aki nyilván kapott egy kis leckét abból, hogy milyen is lehet egy muzulmán nő, aki történetesen egy szerb férfiba habarodott bele anno, és gyermeküket ma már egyedül neveli. Nem ártott volna inkább elutazni egy-két napra leskelődni hús-vér szerbek és bosnyákok után, mert Binoche alakításánál ordítóbb sztereotíp hülyeséget ritkán látni filmen (is). Szegény nagyon igyekszik, de nagyon nem érzi jól magát a szerepben, ez sajnos jól kivehető – egyetlen hiteles mozdulatra nem telt, no persze ahhoz néhány hiteles mondat is dukált volna, mentségére legyen mondva.

A Jude Law és Robin Wright Penn történetszál is kissé kusza: ha még csak elliptikus lenne, de sajnos kidolgozatlan, néhány ponton érthetetlen, és leginkább érdektelen. A végén mindenki jó lesz, ahogy egy magára valamit adó multikulti opusznak azt illik is prezentálni: pedig nem jó itt senki. Csak ugyebár az nem PC.

Babel Ezután következett az itthon kitűnő kritikákat elkönyvelhető Babel, ami Afrikába, Japánba és Mexikóba viszi a multikulti ideát – csak sajnos nagy erőlködés lett belőle: annyira el akarja mondani a film, hogy milyen jó, hogy ilyen sokfélék vagyunk, és hogy mennyi sorsunk van, és hogy ez a mennyi is mennyire nagyon összefonódik, hogy a néző már azon sírja el magát, hogy miért gondolta komolyan, hogy ezt a maszlagot beveszi… Az eredetiséget a Babel esetében sem mérték nagy kanállal, bár itt még belepakolták a másik nagy divatot: a töredezett és időben ide-oda ugrándozó történetvezetést.

A sztereotípiákon sajnos itt sem sikerült túljutni, csak inkább jobban elmélyíteni. Bulizós, hangos és persze felelőtlen, törvény elől menekülő mexikóiak, hideg neonvárosban unatkozó és perverz élvezetet hajkurászó, traumáikkal küzdő japánok, és egész nap a ház előtt ücsörgő, koszos falvakban élő afrikai népek (egyszer ráadásul Egyiptomról van szó, aztán kiderül, hogy mégis Marokkó inkább – lehet, hogy van olyan hely a világon, ahol tök mindegy, de azért PC-ileg jegyezzük meg, hogy talán mégsem…), és persze szegény, jobbító szándékú amerikaiak, akik elfogadják ezt a sokszínűséget (meg persze franciák és más európaiak, akik nagyon nem tudnak mit kezdeni mindezzel, és mérges turisták maradnak).

A történet lassan hömpölyög, kiszámítható, sablonokból építkező, és még a fényképezés sem tud újat mutatni. Egy olyan marketing nélkül, mint amit ez a film kapott, valószínűleg nem nagyon jutott volna sehova (a magyarral ellentétben a nemzetközi, főleg az amerikai sajtó és filmkritikai közeg igencsak lehangoló dolgokkal illette a filmet – szerintem teljes joggal).

Az elszánt diplomata Végül Az elszánt diplomata (The Constant Gardener), egy John le Carré adaptáció varrta el az afrikai szálat – már ami házivideózásomat illeti. Kicsit ez a film is lassan indul be, de a fentiekhez képest még mindig ötletesebben kezeli a cselekményt, valamint a fényképezési megoldások is innovatívabbak, sőt, a sztereotípiákra mit sem adnak – pedig ott vannak a nyomortelepek, az AIDS, a kilátástalanság. Az összeesküvéselméletre építő sztori azonban ügyesen van megoldva, a színészek remekül játszanak. Egyetlen hiánya az egésznek a feszültség felépítése: tudjuk, hogy izgulni kellene a történet bizonyos pontjain, ám a film valahogy nem képes megteremteni a megfelelő atmoszférát.

Az elmúlt egy hét legmaradandóbb filmélménye a Bourne ultimátum, amiről majd később szólok – ugyanis teljesen más lapra tartozik. Szerencsére.

Standard