blog

Az agyak és a tudattalanok

Tegnap (jan. 23.) az ATV Friderikusz most műsorában Lukács Béla elméleti fizikussal beszélgetett a műsorvezető mindenféle témáról, köztük az agyról is – amúgy felvezetésképpen. Lukács azt magyarázta egy nézői kérdésre válaszolva, hogy egy elmélet szerint négy agyunk van, amelyek együttműködve dolgoznak, ezek közül kettő nagyjából olyan, mint a számítógép: meg tud jegyezni lépéseket, sorozatokat, stb., de nem tud elemezni, gondolkodni, összefüggéseket keresni és találni, csak teszi a dolgát, mint valami gép. Rendszeres, ismétlődő feladatokat “táplálhatunk” be a hüllőagynak és a tehénagynak, amelyek az evolúció folyamán bővültek, és finomították más “agyakkal” vagy más agyrészekkel a “kommunikációt”. Mivel nem vagyok agykutató, így nem tudom vitatni vagy helyeselni a felvetést, az azonban megütötte a fejemet (pardon: agyamat), amikor azt mondta az elméleti fizikus, hogy

Freud abban tévedett, hogy nem egy, hanem két tudattalanunk van. (Lukács Béla a Friderikusz most-ban 2007. január 23.)

Lépjünk túl azon, hogy “köszönjük, egy tudattalan is épp elég…”, és gondolkodjunk el először azon, hogy ha már négy agyról beszélt a szakértő, akkor miért csak két kitüntetett agy rendelkezik tudattalannal (vagy a pszichoanalitikus logika szerint: a tudattalan rendelkezik az aggyal…?), és miért éppen a két “primitívebb”, vagyis a mechanikus feladatokra specializálódottak?

A felvetés ugyanis nem teljesen elvetendő, ugyanis a tudattalan mechanizmusai lacani logikával valamiféle automatizmusal bírnak, mégpedig olyannal, amely kívül esik a tudat, a megfejthető, megmagyarázható, logikailag modellezhető tartományon. Igen ám, de mi van, ha két olyan pszichés régió alakul ki, amely – logikusan legalábbis – vetélkedni kezd? Vagy ütközik a szimptóma létrehozása során?

Freud azt mondja, a tudattalan egy elsődleges elfojtás révén jön létre, más szóval, egy traumatikus pillanat radírozása hozza létre, amely aztán mindenféle érdekes dolgokat művel a tudatossal, és ha tetszik, ha nem, életünket tudtunk nélkül befolyásolja, irányítja. De lehetséges-e, hogy egy traumatikus pillanat, egyetlen emlék elfojtása két tudattalant hozzon létre? Az elfojtott emlék nem tud “osztódni”, tehát ha két tudattalanról beszélünk, akkor valamiféle “biztonsági mentésnek” kellene tekintenünk az egyiket. Továbbá mit kezdünk azzal, hogy vélhetőleg csak egy tudattalan emlékre lehet visszavezetni az analitikus vizsgálódást (most persze nagyon elméletileg és klasszikus, példaszerű, modell verzióra kell gondolni): vajon (1) melyik tudattalan kerül fölénybe/előtérbe; (2) ha “megoldható” a probléma, vagyis sikeresnek nyilvánítható az analízis, akkor vajon alapból mondhatjuk, hogy mégsem az, mivel csak az “egyik” tudattalan elfojtásra vezetett vissza, ugyanakkor a doppelgÁ¤nger továbbra is érintetlen marad?

Enyhén szólva szkeptikus vagyok az olyan mondatokkal szemben, amelyek az “X, Y abban tévedett, hogy…” ex-catedra kijelentésekkel kezdődnek, még akkor is, ha rendesen beletrafálnak. Ez esetben – agykutatói hiányosságaim okán – marad az erős szkepszis. De gondolkodni mindenképp érdemes. Ezen is.

Standard