blog

Aronofsky életről és halálról

A forrás Darren Aronofsky valószínűleg nem készített még olyan filmet, ami valamiért ne égett volna rá a retinámra valamiért: ha nem is tetszik kimondottan egy-egy munkája, vagy legalábbis nem válogatnám be a kedvenc filmek listájára valamelyik alkotását, az biztos, hogy kegyetlenül képes provokálni, ami rendkívül ritka, és mivel tehetségesen, ügyesen is csinálja, még ritkább. És amiért valószínűleg külön listát kell neki csinálni, az arról tanúskodik, hogy besorolhatatlan, egyedi látásmódú alkotóról van szó. A 2006-ban készült A forrás olyan vizualitással és a vizuális formavilággal szimbiotikus témavariációkkal rukkolt elő, ami nem pusztán lenyűgöző minden tekintetében, de az embernek kedve támad hirtelen felpattani, és a világ filmgyártásának az orcájába üvölteni, hogy végre valaki elkészített egy FILMet, így csupa nagy betűvel. Nagyon ritka az ennyire átgondolt, bátor, őrületesen vizuális munka, amelynek ráadásul olyan kultúrtörténeti háttere van, hogy bizony rendesen utána kell nézegetni minden apró utalásnak ahhoz (és itt bizony ikonográfiailag is van mit kutakodni, nem pusztán vallás-, művészet- ill. kultúrtörténeti és történelmi területeken), hogy a film összetettségének újabb és újabb oldalát elemezgethessük. Merthogy amellett, hogy csodálatos alkotás, valószínűleg nem is hagy majd nyugton (a Pi-vel is ez a helyzet, pedig azt nem is szerettem, de valahogy nem hagy békén…), és vissza-visszaidézem azokat a megoldásokat, ahogyan egyetlen szimbólumból kiindulva egy történelmi kalandfilmet szinte észrevétlenül ötvöz egy romantikus drámával, aminek persze egy sci-fi ad keretet – mindezt úgy, hogy egy pillanatig sem tud megzavarni.

Nem is lehet igazán beszélni a filmről, mert olyan szinten kapcsolja össze a tematikus szinteket a vizuális formavilággal, hogy lehetetlen szétválasztani: megpróbáltam, de zagyvaságok és trivialitások jutottak eszembe, ezért mindenkit megkímélnék ezek felemlegetésétől. Ez tényleg olyan film, amit meg kell nézni. Nem egyszer! Méltatlan lenne nem megemlíteni a kitűnő színészeket: Hugh Jackman és Rachel Weisz hihetetlen meggyőző alakítását ügyesen keretezi a különböző korok sztereotipikus karakterábrázolását biztosító mellékszereplői gárda; de az operatőr és a díszlettervező is minimum díjak tömegét érdemelné.

Standard

Aronofsky életről és halálról” bejegyzéshez ozzászólás

  1. film lenni zsenial, lelkizesnek lenni benne helye!

    ja, egy koszonet meg elfer Clint Mansellnek mert osszedobta elete legjobb soundtrackjet.

    Hogy legyen valami mokas info is: az ‘eget’ Weisz kisasszony es Aronofsky ur petri-cseszeben kevertek ki kulonbozo vegyuletekbol, mert ugy voltak vele, hogy a CGI nem idotallo annyira.
    (bar elmondta volna valaki ezt Lukacsnak is mielott elkezdett digitalisan belebarmolni a StarWarsba)

Hozzászólások lezárva.