film

Amikor a televízió diadalmaskodik

Frost/Nixon Nem tudom, miért van az, hogy kifejezetten élvezetes témának tartom általában az oknyomozós újságírás megannyi megnyilvánulási formáját, pláne ha filmről van szó, de így van ez már jó ideje. Éppen ezért Ron Howard filmje, a Frost/Nixon már az előzetes hírek alapján is felkerült a megtekintendő filmek listájára, és a díjeső a rengeteg fesztivál alkalmával csak abban erősített meg, hogy valami nóvum lehet ebben a filmben. A téma valószínűleg elég ismert (kommunikáció és amerikanisztika szakok környékén minden bizonnyal): Nixon lemond, megússza a felelősségre vonást, majd pár éves szünetet követően visszatérni szándékozik. Kapóra jön, hogy egy könnyed televíziós műfajokban edzett ficsúr, egy bizonyos David Frost éppen pénzt is ajánlana egy négy részből álló interjú sorozatra, amelyet a tervek szerint a volt elnök rutinosan irányítva arra használna fel, hogy tisztázza magát, és mintegy megtisztulva, helyreállt renoméval térhessen vissza a politikai csatározásokba.

A film tulajdonképpen nem tesz mást, mint egy kicsit mögé tekint az eredeti interjúknak, megmutatja a motivációkat, és felvillantja – tényleg csak érintőlegesen – a kutatómunkát, ami végülis felrúgja az elnök és stábja terveit. Az igazi hős itt ugyanis nem is annyira Frost, hanem a Sam Rockwell alakította James Reston, Jr.., akinek volt egy kitűnő megérzése, aminek utánjárva végül térdre tudják kényszeeríteni Nixont, és televízió-történetet csinálnak. A film ugyanis többször is hangsúlyozza a televízió (és egyébként áttételesen a film) erejét: a nagyközeli mindent felülíró hatását, ami minden kimondott szónál, minden megtett cselekedetnél többet mond. (Tessék csak a témában körülnézni: Balázs Bélától Roland Barthes-on keresztül Szabó Istvánig mindenki ezt az aspektust emlegeti, amikor a film erejéről beszél.) A film így nem csupán az interjú újrajátszását kísérli meg, hanem egyfajta formai állásfoglalás, a vizuális reprezentáció egyik alaptételének felemlegetése egy olyan korban, amikor már ilyesmivel rég nem foglalkozunk.

A Nixont alakító Frank Langella hihetetlen bravúrt visz véghez, hiszen a televíziózás történetének egyik leghíresebb arcjátékát adja elő olyan tökéletesen, hogy az valóban premier plánra érdemes. A nagyvilági ficsúrt kitűnően bosszantóra megformáló Michael Sheen játékával, no és a figyelemre méltó szereplőgárdával vegyítve az elmúlt év néhány legsikerültebb jelenetét hozták össze.

Standard

2 thoughts on “Amikor a televízió diadalmaskodik

  1. Éppen most néztem meg két napja, ha az ember vissza tud lassulni a jelenlegi hállivúdi fordulatszámról akkor abszolút élvezhető film a két acélos akarat csatájának örök zsánerével.

  2. Nekem kifejezetten jól esett a klasszikusabb építkezés. Amolyan tisztelgés, főhajtás volt ez szerintem a zsáner és egy letűnőben lévő cselekményszövési stratégia előtt.

Comments are closed.