blog

Alibi

Joseph Kanon: AlibiFélúton hazafelé fejeztem be Joseph Kanon Alibi című könyvét, ami teljesen véletlenül, egy csomag ponyvaregénnyel került hajlékomba még egy fél évvel ezelőtt. Igazából halogattam, hogy belefogjak, mert a prioritás mindig Philip K. Dick, Patricia Highsmith vagy más, ismertebb, jól bevált szerzők felé mozdult, ám nem olyan régen kifogyott az olvasatlanok listája e téren, és útitárssá lépett elő az Alibi. Joseph Kanonról idehaza nem tudunk túl sokat (első regénye, a Los Alamos jelent meg 2001-ben, mintegy három éves csúszással), de valószínűleg fogunk, mert hamarosan (április 12) itt a Steven Soderbergh által rendezett The Good German című film, amely éppen az Alibi előtt írt regényéből született. Kiadóból vedlett át íróvá, ami elég necces vállalkozásnak tűnik, ám Kanon sikerrel vette az akadályokat (ha voltak), és rögtön az eladási listák élén landolt könyveivel. Ilyenkor bölcsészes fanyalgásnak kellene következni, miszerint nyilvánvaló, hogy az eladási mutatók adatai arról tanúskodnak, hogy Kanon a közízlést szolgálja ki írásaival – azonban az első néhány mondat olvasása megdönti ezt a sztereotípiát. Kicsit tovább olvasva még több sztereotípia dől meg…

Történelmi thrillerként lehetne meghatározni az Alibit, ha egyáltalán szükésg lenne skatulyákra – merthogy a szöveg olyan ügyesen dolgozza össze megannyi műfaj jellegzetességét, hogy az egyveleg nem tűri a kategóriákat. A nyelvezet is megcáfolja a várakozásokat: az egyszerű, azonnal értelmezhető, lényegre törő mondatok itt valamiféle különleges szimbolikával csillognak, a ponyváktól eltérően és szokatlanul hihetetlen igényes megfogalmazások töltik meg a lapokat, cizellált leírásokkal és gazdag szókinccsel fűszerezve. Mindemellett pillanatok alatt hihetetlen feszültséget tud a szerző teremteni – de itt sem a szokásos eszköztárral operál: maguk a mondatok, megfogalmazások, a karakterek apró rezdülései és morális dilemmái azok, amelyek megalapozzák azt.

A gyilkosságok (mert vannak persze), olyan furcsa könnyedséggel és hangulattal történnek, mintha csak Tom Ripley követné el őket, a kontextusuk azonban teljesen más, így egy borzasztó, sötét világba pillanthatunk be – mégpedig Velence díszletei között. Kanon regénye azonban nem hagyja, hogy a turisták Velencéjét lássuk, hiszen a süllyedő város világháborút követő újjáéledése közepette a látogatók számára láthatatlan sötét, mocskos, elhallgatott történelmet tárja elénk. Igen, Velencében is volt zsidóüldözés, igen, volt gettó is, és emellett a megszállás alatti látszólagos béke fenntartása érdekében az emberek embertelen kompromisszumokra is képesek voltak. Ahogy lenni szokott: a hulla feljön a víz felszínére, a rejtett és elfojtott történetek napvilágot látnak – de a happy end egy ilyen világban nem létezik. Hála az égnek, ezt Kanon is tudja, és nem sétál be a csapdába. Ha valaki igényes szórakozásra vágyik, ki ne hagyja (bár magyarul szerintem az életben nem lesz alkalmunk olvasgatni… és de örülnék, ha tévednék)!

Standard