digitális, egyetem

Akkor most jó, vagy nem jó az e-könyv az oktatásban?

Meredith Broussard, a Temple University data journalism professzora írja a New Republic-ban, hogy ő bizony nemes egyszerűséggel kitiltotta az e-könyveket a digitális újságírás kurzusáról, minthogy több velük a gond, mint a nyomtatott változatokkal. Persze nem önmagában az e-könyv a problémás, hanem a megjelenítő technológia: állítólag a hallgatók nem tudják rendesen kezelni ezeket az eszközöket, amelyek egyébként is limitált opciókkal bírnak egy nyomtatott kötethez képest, és még akadályozzák is a rendes face-to-face interakciót. Broussard hosszasan sorolja sziklaszilárdnak vélt argumentumait, és persze némi leereszkedő megjegyzéssel eloszlatja azokat a gyülekező, gyanús felhőket, amelyek arra engednének következtetni, hogy ő esetleg – digitális dolgokkal foglalatoskodó oktatóként – gyűlölné az új technológiát: azt mondja, ő kifejezetten élvezi az e-könyves világot, de ez a vívmány osztályterembe nem való, és punktum. Azt is mondja, hogy bár úgy véljük, a mai hallgatók már ún. “digitális bennszülöttek”, ez koránt sincs így, mert még azt sem tudják kontroll alatt tartani, hogy mikor merül le a készülékük. A digitális bennszülött mantra, meg úgy, ahogy van, ez az egész generációs argumentum egyébként véleményem szerint is kimeríti a bullshit kategóriát (aki nem hiszi, legyen kedves nézzen utána rendes, tudós értekezéseknek, vizsgálatoknak – az egész ötlet megbukott már a kilencvenes években), és messze nem tudja a kategóriába illő korosztály azt, amit gondolnánk, hogy tudnia kellene, ha már beleszületett a kütyü-kánaánba, de tapasztalatom szerint ennyire botor dolgokkal, amit a tisztelt kolléga emleget (ti. hogy állandóan lemerül az eszközük, és persze sosincs náluk töltő…), hallgató még életében nem hozakodott elő.

Épp az ősszel volt egy olyan – kisebb létszámú – kurzusom, ahol eleve digitálisan lehetett az olvasmányokat elérni, és lám, elő is kerültek a Kindle-k és telefonok: egyetlen egyszer sem történt olyan, ami megakasztotta volna a szeminárium folyamatát, pedig konkrét szövegrészeket kellett visszakeresni, illetve elemezni. Kifejezetten gördülékeny volt az eszközhasználat: az e-könyvek esetén egyébként éppen a felhasználóbarát lehetőségek jutnak először az eszembe, mint például a keresés funkció, vagy a jegyzetelés, kiemelés, és társai – Broussard érdekes módon annyit jegyez meg, hogy “hallott már erről”. Ennek fényében élnék a gyanúperrel, hogy nem feltétlen a hallgatókkal van itt a gond: egy Kindle esetén egyébként is fura, hogy állandóan a töltéssel lenne probléma (lévén, hogy akár egy hónapot is elmegy a kütyü egy töltéssel), de a nálam megforduló, táblagépet használó hallgatókkal sem esett meg egyszer sem, hogy épp óra alatt merült volna le az eszköz. Biztos nekem vannak jobb hallgatóim, de nem szoktak töltőt kunyerálni, sőt, az eszközöket is tudják használni, soha nem akasztották még meg magát az órát sem, de az interakcióban sem akadályozott senkit az, hogy e-könyvet használt.

Nem azt akarom mondani ezzel – ezt mindig el kell mondani -, hogy akkor “le a nyomtatott könyvekkel, legyen minden digitális”: szerintem aki olvasni szeret, annak nem az a döntő, hogy most elektronikus vagy nyomtatott verzióban fogyasztja a tartalmakat. Nem jó azonban, ha az ember saját előítéleteit, értetlenkedését, vagy szimplán tájékozatlanságát (lásd Broussard megjegyzéseit a Kindle irányában) másokra erőlteti. Maradjunk annyiban, hogy tudomásom szerint a hallgatók kifejezetten üdvözlik, ha digitális verzióban kapják az olvasnivalót, és nem szokott problémát jelenteni az órai eszközhasználat. Addig nincs baj, amíg tudjuk, mit, mire és hogyan használunk.

Standard

2 thoughts on “Akkor most jó, vagy nem jó az e-könyv az oktatásban?

  1. Palatinus Levente Dávid says:

    Érdekes, és elgondolkodtató írás, Zoli. Nem is csupán amiatt, hogy akkor most ténylegesen mennyire ‘avatott’ (tudatos, reflektált, értő, felelős, stb) felhasználói a nevezett technologiá(k)nak a mai hallgatók. Az én tapasztalatom e tekintetben vegyes. Digitálisan elérheto olvasmányok (és azok órai használata) igen, blog és website igen. És valóban, kifejezetten üdvözlik az ilyen megoldásokat. Én sem tapasztaltam semmiféle inkompetenciát az eszközhasználatot illetően. Viszont volt egy momentum, ami meglepett. Volt ugyanis egy csoportom, aki azt kérte, hogy ha lehet, az előadáson NE legyen PPT. Digitálisan elérhető tartalom jöhet bármilyen mennyiségben. De amit PPT-re tennék, inkább irjam fel a táblára. Mert – így az indoklás – az ‘interaktívabb’. Ha jól értettem, ezzel arra céloztak, hogy egy PPT, bármilyen hatékonyan és jól-strukturáltan van is összerakva, bizonyos tekintetben lehatárolja a mozgásteret és kizárja azt a spontaneitást (on-the-spot módosithatóságot), amely a hallgatók szerint motorja egy eredményes es inspiraló diskurzusnak. Merthogy – szerintük – hova is írok én fel valamit, ami ‘menet közben’ kerül elő? Tanulságos volt a beszélgetés azon része is, ahol azt firtatták, hogy számukra sokszor a ‘contents’ sokkal lényegesebb, mint az, hogy az milyen formában (platformon) van prezentálva. (Ez ugyanakkor nyilván nem egyedi jelenség, min ahogy az itt található írás is alátámasztani látszik: http://www.universityaffairs-digital.com/ua/201301?folio=10#pg12) Azt is megemlitették, hogy a PPT korlátozza őket abban, hogy kialakítsák / továbbfejlesszék a saját jegyzetelési stratégiáikat. Ez a jelenség valoszínűleg nagymértékben összefügg azzal, amit Te is leírtál, hogy tudniillik mennyire vannak tisztában azzal, hogy mit, mire es hogyan használjanak. Hiszen a tábla-jegyzet csak igen körülmenyesen sokszorosítható, a PPT-t viszont különösebb nehezség nélkül lehet megosztani. Bár, teszem hozzá, láttam már olyat is, hogy egy hallgató bizonyos időközönként előkapta a telefonját és egyszerűen lefényképezte a táblát… És, természetesen az is lehet, hogy az említett csoportban csak arra probáltak célzoni, nagyon udvariasan, hogy az általam készitett PPT-k használhatatlanok… (Ezt a lehetőseget is meg kell engedni.) Nyilván mindez, persze, kurzus és téma függvénye is. És nyilván a PPT (ebben a kontextusban) teljesen más kategória, mint az e-könyv.

    A másik gondolat, ami eszembe jutott, közelebb áll ahhoz, ami az irásod eredeti problematikájat képezi, vagyis a ‘hol a helye (helyi értéke) az e-könyveknek’ kérdéséhez. Felvállaltan szubjektív leszek, és felvállalom, hogy látszolag önmagammal kerüljek ellentmondásba. Kétségtelen, hogy a könyv (mint tárgy) mintha rendelkezne valamivel, amit – Benjamint idézve – ‘aurának’ neveznék. Egy (sok) könyvet birtokolni sajátos állapot: a lapokat forgatni, érezni a papír illatát, tapintását, beleírni egy könyvbe a nevünket (enyém!), ceruzával aláhúzni benne mondatokat, apró jegyzeteket keszíteni a saját kézírásunkkal… Nosztalgikus talán. Mondom ezt úgy, hogy jómagam is rengeteg digitális kiadást használok. Praktikus okokból: mobilitás, helykihasználás, kereshetőség stb. Mivel hörcsög-típus vagyok, szeretem, ha a ‘könyvtáram’ is velem utazik, amikor valahova megyek. Viszont a ‘könyv’ fogalma számomra elsősorban mindíg a papírra nyomtatott, birtokolható (birtokba vehető), sérülékeny (mivel elpusztíthato és elveszíthető) szimbolikus tárgyat fogja jelenteni, amely mindig is rendelkezni fog azzal a különleges aurával, ami talán éppen a digitális eszközökhöz képest értett korlátaival függ össze. És noha nyilvánvalóan elsősorban emocionális alapon állva írom amit (teszem hozzá pc-n…), mégis, azt gondolom, ez az egész kérdés a technologia történeti perspektívájára is ráirányítja a figyelmet (hiszen mint tudjuk, a nyomtatott könyv is technologia, vö. McLuhan stb). Illetve arra, hogy hogyan (v)iszonyulunk (emocionalisan, kognitivan, reprezentacioink menten egyarant) a technologiához, ami a rendelkezésünkre áll / birtounkban van. Amely kérdés, immár, visszavezet ahhoz, amivel az irásodat zártad, vagyis, hogy tudjuk-e, hogy mit, mire és hogyan használunk? És hogy – lenyűgözöttségünk és/ vagy viszolygásunk erőterében ismerjük-e mindezen jelenségek helyi értékét?

  2. Hát, amit a ppt-ről írsz, tényleg elgondolkodtató – valóban el tudja vonni a figyelmet, és passzivizálja a feldolgozási hajlamokat, biztos van erre vmi kognitív tanulmány vagy kimutatás. és ha már egy kicsit errefelé is kanyarodunk, lehet azt mondani persze, hogy hiper-szuper prezit kell kreálni – csakhogy tapasztalatom azt mutatja, hogy egy félévnyi előadást, másfél órás adagokban egyszerűen nem lehet összehasonlítani prezentációs szempontból egy 20 percessel: előbbinek eleve más is a feladata. Tehát korántsem biztos, hogy jók azok a meglátások, amik az utóbbira vonatkoznak (márpedig többnyire az okos how-to-k erre vonatkoznak). Már pedig ha ez így van, talán érdekes megfontolni a hallgatói visszajelzést, ami bizonyos esetekben kifejezetten ellentétes attitűdöt fejez ki.

    Ami az e-könyveket illeti: én sem vagy all-in digitál, imádom a nyomtatott könyveket, ugyanúgy vásárlom őket, raktározom, tele van a fal polcokkal, és meg nem válnék tőlük. Sőt, ha valami baromira bejön, megveszem elektronikusan ÉS nyomtatva is, mert az akkor biztonságot ad, hogy egyrészt több verzióban is megvan, másrészt egyszerre ketten is olvashatjuk, stb. Szóval nem vagyok én ellene a nyomtatottnak, és nagyon remélem, soha nem is hal ki – csak mondjuk a praktikus haszon mégiscsak ott van az e-könyveknél: olcsóbb, hordozhatóbb, nagy tömeg/mennyiség is elfér, mindig ott lehet a könyvtárad, nincs olyan, hogy “jaj, elfelejtettem elhozni”, stb. A jegyzetelés is kifejezetten könnyű (legalábbis a kindle-n): sima txt-ben ki is lehet nyerni strukturáltan a megjegyzéseket, így azonnal dolgozatba másolhatom, nem vész el. (Jut eszembe, amit Broussard arról ír, hogy baj, hogy nem lehet végigpörgetni az e-könyveket – nos, elég lenne az új Paperwhite-ra kukkantani… Már ezt is tudja.) Tényleg csak annyiról van szó, hogy ne eszetlenül ludditán vagy eszetlenül progresszíven álljunk a kérdéshez: itt is valahol a középúton van a megoldás 🙂

Comments are closed.