blog

Áfonyáspite – túlnyújtott rétestésztából

My Blueberry Nights - Norah Jones és Jude Law Mindig zavarban vagyok, ha az újsütetű keleti csodálatról van szó, miszerint az ázsiai szél hozza a filmiparba az újdonságot, a felfrissülést, onnan várjuk a filmművészet vérfrissítését, satöbbi, és ha az ember nem hódol be valamelyik nagy névnek örvendő ázsiai mesternek, akkor már furcsán is néznek rá. Hát, nálam eddig nem nagyon jöttek be ezek a produkciók. És erre – bár egyébként nem tipikus és nem általánosítható – példa Wong Kar Wai filmje, a My Blueberry Nights is, amit itthon A távolság íze alcímmel forgalmaznak. Nagy meglepődésemre Kar Wai Lawrence Block kedvencemet hívta segítségül a forgatókönyv megírásához, amit egyáltalán nem éreztem a történetvezetésen – merthogy az nem nagyon volt. Ášjragondolni, újra felfedezni egy ősrégi témát: lehet. Ilyen elcsépelten, mondanivaló nélkül, pofátlanul elnyújtva, tönkretéve a kitűnő színészi teljesítményeket: bűn.

Nagy mellényre utal egyébként arról a szanaszét rágott csontról rágcsálni, amit az az ősinek számító toposz jelent, miszerint fiú és lány találkozik, majd egyiküknek hosszú utat kell megtennie, hogy visszajusson a másikhoz. Igaz ugyan, hogy többnyire a fiú teszi meg az utat (a’la ödipuszi sztori), de még ezt a ziccert sem volt képes kijátszani a film. Norah Jones szép, és szép a hangja is, szerencsére halljuk is eleget – mást sem nagyon tehetünk, mert bár van mit csodálni a képi kompozíciókon is, maga a vágás hihetetlenül aláássa ezt az értéket is. Amikor anno a városi tévé stúdiójába beszabadultunk, mi is játszottunk egy kicsit azzal, hogy az egyébként is hosszú felvételeket belassítottuk, és ezzel húztuk az időt, ha kevés volt a vágóképünk egy anyaghoz, no de hogy 2008-ban egy felkapott rendező is ezzel szórakozzon, ráadásul teljesen indokolatlanul, az egyrészt felháborító, másrészt vérciki.

Mert más nem történik, csak a szépen kinematografált orcákon való elidőzés, a mondatok színpadiasan szépen formált, elnyújtott kimondásának megörökítése – és továbblassítása. Jude Law hozza a formáját, szépen belakja a számára allokált klausztrofób kávézót; Rachel Weisz csodálatosan hozza a romlott, ám ellenállhatatlan asszony szerepét, Natalie Portman pedig nem csupán új oldalát villantja meg, de kiejtésileg olyan Vivien Leigh-t varázsol a vászonra, hogy azt tanítani kellene. Nem beszélve David Straithairn alkoholista rendőr figurájáról, amivel számomra eldöntetett, hogy korunk egyik legnagyobb színészéről van itt szó.

Szóval mindezt a csodát Wong Kar Wai-nak olyan simán sikerült a földbe döngölnie a szenvelgés celebrálásával, hogy ilyenkor csak annyit lehet mondani: soha többet ne engedjétek a rendezői székbe ülni! Mert ha valaki ilyen színészekkel, ilyen alakításokkal nem tud mit kezdeni, a nem is annyira rossz dialógusok mellé nem tud képileg és vágásilag mit hozzátenni, az még hagyján, de ha minden egyes mozdulatával ezeket ássa alá, az – mondjuk ki őszintén – nem oda való…

Standard