blog, mellesleg

A vasúti kocsi szemöldöke – magyarázattöredék

Tsabeeka posztolta eme talányt, ami elgondolkodtatott, hogyan is kerülhetett szemöldök a vasúti kocsi ajtajai fölé. Nem racionális magyarázattöredék következik, amolyan “hétköznapi tárgyak nem hétköznapi történetei” kísérletként.

Instagram mesék #1

Veréb Jószef már évtizedek óta állt a vasút alkalmazásában. Megbecsült munkatárs volt, és tudta ő is, hogy nélkülözhetetlen. Ha ugyanis ő nem kel fel időben, a falu közlekedése nemhogy megáll – el sem indul. Fontos funkciót töltött be, hiszen váltóőrként sokkal többet tudott a vonatokról, mint vízfejű, és a jelek szerint egyre fiatalabb felettesei. Mit tudták ők, hogy kell a váltót melegen tartani télvíz idején, vagy a síneket hűteni a legdöglesztőbb kánikulában. Az élete a vasút – ezt mondhatnánk Verébre, aki minden igyekezetével azon volt, hogy ez mindenki számára nyilvánvaló is legyen.

Marika, a felesége minden áldott hajnalban élet vasalt férje sötétkék szolgálati nadrágjába, és keményített gallérját is rendesen beállította, hogy férje flottul jelentkezhessen szolgálatra. Egy ideje azonban zavarni kezdte, hogy az ingnyak hátsó része, illetve a szolgálati zubbony nyaka anyajegyszerű foltokat kezdett növeszteni. Így képzelte el, hiszen a ruhadarabok mintha összeforrtak volna Veréb testével – mintha esténként nagy erőlködéssel levedlette, vagy lehámlott volna férjéről az aznapi öltözet, hogy másnap újult, még szebb, még gondozottabb külső bőrrel mehessen váltót állítani, utasokat terelni, egyszóval: irányítani, a vasutat működtetni.

Nem volt mit tenni, szólni kellett urának, hogy hőn szeretett egyenruhája elindult az enyészet hirtelen lejtő útján. Veréb hüledezett, először az asszony inkompetenciájára apellált – volna, ha ilyesmi Veréb fejében valaha is megfogalmazódhatott volna. Így azonban egész álló nap azon töprengett, vajon mi okozhatta ezeket a rút foltokat. Már-már érezte is a tarkóján a furcsa elszíneződések lassú, de biztos terjedését, amikor hirtelen eleredt az eső.

– Már megint, hogy a fene vinné el! A rádió bezzeg egész napra felhőtlen eget hazudott… – motyogta tettetett dühvel, hiszen azért tudatában volt annak, hogy esőben dolgozni valami heroikus pátosszal járt: kicsiny utazóközönsége szemében egyenesen hősies erőfeszítések közepette indult a váltót állítani. Ilyenkor persze Istvánt, a mozdonyvezetőt kérte meg (vagy ha Istvánt kérdeznénk, utasította), hogy induljon az állomáson túl elhelyezkedő váltó felé lassan. Ő, szokásához híven, a mozdonyhoz csatolt egyetlen kocsi ajtajában függeszkedett úgy, hogy csak a feje lógott ki az ajtó képzeletbeli vonalán túlra. Így tekintett előre, a rend kedvéért vasutas fejfedőjét fogva bal kezével (szél nem volt, de ha volt is, 5 kilométeres sebességgel haladtak, szigorúan szabályosan, így a menetszél nem sok vizet zavart, egy jól fejre húzott, rendszeresített tányérsapkát ez meg sem moccantott), jobbjával pedig a hosszú kapaszkodót markolta.

És ekkor azt érezte, mintha valaki a tarkóján bökdösné. Nem tudta mire vélni a dolgot, hiszen a kocsi üres volt, amikor felszállt – ijedtséggel vegyes haraggal fordult hátra, hátha egy suhanc szórakozik, akit majd jól fenéken billent. De nem volt ott senki. Visszafordult hát, és a bökdösés ütemessé kezdett válni. Ekkor azonban rájött, mi lehet az. Felnézett, és egy méretes esőcsepp épp szembevágta – így végre ráébredt, mi a feladata.

Rájött, hogy javíthatná élete vasútjának szolgáltatását. Amikor hazaért, azonnal munkához látott. Dolgozott egész este, flexelt, kalapált, festéket szórt, csiszolt, és csavarozott. Alig aludt éjjel, annyira túlpörgette magát, és annyira várta a pillanatot, amikor Istvánnak és a pupák kalauznak, Janinak bemutatja a vasút fejlesztésének következő lépcsőjét: az esőelvezető sínt.

Hajnalban kelt, mint mindig. Kihagyta a reggelit – mint még soha -, magára kapta a legszebb egyenruháját, és rohant, ahogy csak a lába bírta, hogy mindenki előtt a remízbe érve legyen ideje a fejlesztést implementálni. Mindenki csodájára járt a magyaros furfang eme megnyilvánulásának, és ha feletteseihez is eljutott volna a kiváló ötletmag, akkor mára a MÁV PR-virágává is fejlődhetett volna mindez. Veréb azonban úgy döntött, azzal írhatja be a vasút vaskos történelemkönyvébe a nevét, ha kizárólag csak az ő vasúti kocsiján lesz ilyen extra felszereltség (így olvasta egy Suzuki-katalógusban a leleményes megoldások szabatos megnevezését).

Azóta bárki, aki kinéz a nyitott ajtón, vagy leszálláshoz készülődik, ha nem kap esőcseppeket a nyakába, tudhatja, hogy a Veréb-féle kocsiban utazott. És sokkal szebb lesz a napja, mintha csak a fejlesztést nélkülöző, mezei kocsiba váltott volna jegyet.

Standard