film

A tűzszekér újra száguld

Star Trek Őszintén szólva nekem nagyon kimaradt a trekkiség, mert akárhányszor is láttam sorozatbéli epizódot, vagy éppen valamelyik (fogalmam sincs, melyik) moziba szánt verzióját, valahogy mindig idegen terület maradt. Gyerekkoromból annyi maradt meg, hogy moralizálgatnak, komoly arccal néznek, nincs benne semmi humor, és állandóan nagyon camp cuccokban lófrálnak, amikor pedig végre kimásznak a stúdióban felépített kutricájukból (borzalmasan zavart a klausztrofób megvalósítás), terepidegenként jobbítják a világot a lehető legidétlenebb módokon. Ezért soha nem is hozott lázba az egész: a főbb elemekkel és karakterekkel persze tisztában voltam, de a távirányítóért sem nyúltam soha, hogy ha netán egy másik csatornán valahol felbukkant a Star Trek – egyszerűen nem érdekelt. Erre jön J. J. Abrams, és a saga-t beleteszi egy maximális fokozatra pörgetett mixerbe, megfűszerezi humorral, szünetmentes akcióval és persze nagy költségvetésű látványkészlettel, majd a produktumot egy szerethetően retrós körítéssel tálálja – és nyer! Az új Star Trek ugyanis egyszerre a kor gyermeke és minden fricskája ellenére (vagy éppen ezért) tiszteletteljes főhajtás az elődök és a kulturális tényezővé vált univerzum előtt.

A történet nincs túlbonyolítva, pontosabban eléggé érthető és világos ahhoz, hogy egy-két izgalmas csavart elbírjon anélkül, hogy megterhelné az agytekervényeket, így nincs szükség agyonmagyarázásra, szájbarágásra, és a készítők egy percre sem ejtik ki a kezükből a gyeplőt: fantasztikusan gazdaságosan vágott filmet hoztak össze, kitűnő ritmussal, minden egyes beállítást kellő körültekintéssel és odafigyeléssel raktak össze, így tulajdonképpen sehol nem bicsaklik a sztori. Külön plusz pont jár a hangra vágott stáblistáért, a retro bolygóképekért amelyek igényes, minden apróságra odafigyelő nüanszok: mégis ezek teszik teljessé az egyébként is nagyszerű alkotást. Könnyedén és sallangmentesen sikerült megtölteni a két órányi időt, amiben ráadásul a motívumrendszereket, a cselekmények apró részleteit biztos kézzel működtetik, így a nézőnek egy pillanatra sem lesz idegen a film – ráadásul minden egyes jelenetnek sikerült a rendszerben jelentősséget találni. Talán a legszembetűnőbb példa erre a gyermek Jim autós jelenete, amelynek végén a szakadék szélén kapaszkodva találjuk: küldetései során újrajátsza néhányszor a kapaszkodósdit, és a repetitív szerkezetből azonnal le is szűrheti a néző, hogy Kirk erőssége a vert helyzetből való ötletes kilábalás lesz (ezt aztán persze ügyesen más narratív szinteken is megtámogatja Abrams, így teljesen kerek rajzot tud készíteni Kirk-ről anélkül, hogy hosszasan ecsetelné traumáit, életét, stb. – egyszerűen nincs rá szükség). Az év egyik legélvezetesebb filmje!

Standard

A tűzszekér újra száguld” bejegyzéshez egy hozzászólás

  1. Stilgar szerint:

    Azért volt humor bőven a régiekben, csak jól oda kelett figyelni, az újabb (elsősorban Rick Berman nevéhez fűzött) szériákban már volt önirónia (meg kevésbé stúdiószagú jelenetek is). Abrams viszont tényleg mert kockáztatni, és vállalta, hogy ez nem csak a rajongók, hanem inkább a nagyközönség filmje – és nyert! Gratulálok hozzá neki!

    U.i: a YouTube videó amúgy egy egészen korrekt részből van kivágva, de ez a fájting szcín tényleg übergáz!

Hozzászólások lezárva.