blog

A tégla

A téglaMég a film megjelenését beharangozó kampány során örvendeztem egy sort azon, hogy Scorsese végre ismét filmet forgat, mégpedig nem is akármilyen stábbal, de csak mostanra sikerült beülnöm, és megnéznem A téglát. Vegyes volt a kritikai fogadtatás: a legtöbben azt fájlalták, hogy az eredeti (Szigorúan piszkos ügyek) film keményebb, jobban átgondolt, és kiemelkedőbb alkotás volt, mint az amerikai remake, mások üdvözölték az igazi Scorsese kézjegy visszatérését. Mivel én a vutáng harcosok és Bruce Lee óta nem igazán rajongok a hong kongi filmekért (tudom, hogy most egyrészt másféle szelek fujdogálnak arról a vidékről, és hogy ráadásul manapság – ismét – egyenesen divat a keleti film), nem is befolyásolt az eredeti filmtrilógia, és szabadon élvezhettem a jó öreg Marty filmjét.

Először is szögezzük le, hogy kitűnő filmet készített Scorsese és gárdája. Valószínűleg nem véletlen, hogy néhány képsor kapcsán azonnal a Taxisofőr ugrott be, pedig vajmi kevés konkrét utalás rejtőzhetett A téglában – a nyers életképek, az utca világa, maga a képi világ, és sok esetben egy-egy karakter villanása valamiért mégis Travis arcát idézte meg, amint idétlen ám félelmetes arccal kiköpi: “You talkin’ to me?” (“Hozzám beszélsz?”). A gyilkolászás, a fegyverek hangja, az ölés rituáléja olyan tisztán, sallang és hollywoodi vizuális trükkparádé mentesen került a vászonra, hogy mindenegyes lövésénél ugyanúgy összerezzenünk, mint Billy Costigan (Leonardo Di Caprio) temetésén a gyászoló tömeg. A történetvezetés kitűnő: Scorsese hihetetlen könnyedén használja a párhuzamos szintagmákat (Metz), nem nézi hülyének a nézőt, így nem is magyaráz túl semmit, mert bízik a kép és a történet erejében – inkább apró poénokat helyez el a zenében (pl. amikor Frank Costello egy jó nagy adag kábítószer porfelhőt hint ágyasaira, és közli, hogy “zsibbadjatok” (numb), azonnal indul a Pink Floyd “Comfortably Numb” című dala A fal albumról, és a párhuzamos vágásoknak köszönhetően rögvest át is értelmeződik: vagyis Scorsese még a poénjait is úgy tudja elhelyezni, hogy a film koncepciójának megfelelően semmi ne legyen az, aminek látszik vagy hallatszik).

A téglaA karakterek egyáltalán nincsenek túllihegve: a múlt apró “téglákból” tevődik össze, nincs erőltetve a “jaj, biztos nehéz gyermekkora volt” klisé, és a figurák olyan hirtelen tudnak hitelesen átváltozni rendőrből bűnözővé, hogy a végén már tényleg nem meglepetés, hogy Costello sem az, aminek látszik… A színészek pedig tökéletesek, Jack Nicholson nem tud hibázni, Matt Damon jófiús arca – Tom Ripley megformálása óta tudjuk – ördögöt takar, Leonardo Di Caprio pedig, akit én tinisztár korában mélységesen megvetettem, egyszerűen igazi színész, tökéletes átalakuló művész, olyannyira, hogy egyes jelenetekben kifejezetten Benicio del Toro arca lett… Alec Baldwin meggyötört arca, Mark Wahlberg nyálasan szemét figurája, Martin Sheen jóságos feje, és a nagyon keményen ír mellékszereplők mind-mind stimmelnek, egy pillanatig sincs az az érzése az embernek, hogy nem hiteles valamelyik alakítás: vastaps a casting director-nak.

Lehet, hogy nem ez Scorsese legjobb filmje, de lehet, hogy mégis ezért kapja meg végre az Oscar díjat. Szerintem mindegy – ha nem kapja meg, akkor viszont jó, ha észben tartja a díszes társaság, hogy a dél-bostoni ír maffia is figyeli a díjkiosztót. Bár valószínűleg nem is kell aggódni – egy tégla biztos, hogy oda is jutott…

Standard