blog

A szoftver és a humán tudományok

Olvasom Lev Manovich új, valójában még készülő könyvét, ami a Software Takes Command címet kapta, és az az érzésem, hogy a modern humántudomány megannyi ágának jövőjéről is beszél, amikor ártatlannak tűnő módon felsorol néhány olyan területet, amelyre egyrészt kihatással van a “szoftver” fogalma és alkalmazási köre, másrészt komolyan át is alakítja azt. Ha jobban belegondolok, kevés olyan érintetlen terület marad a 21. századi humán tudományok által határolt (illetve egyre kevésbé határolt a szó konvencionális, exclúzív jelentésében) világban, amelyre ne vonatkoznának Manovich szavai, hiszen ő alapvetően azt igyekszik bizonygatni, hogy ma már lehetetlen kulturális stúdiumokról (legyen az cultural studies, kultúraelmélet, vizuális kultúra, film, de akár történelem, irodalom, vagy valamilyen társadalomtudományi terület) úgy beszélni, hogy ne vennénk figyelembe és ne tárgyalnánk a vizsgálat tárgyának hátterét – ami, ki lehet találni, egyre inkább valamiféle szoftver.

Ezért találó a Software Studies elnevezés, ami persze bölcsészek fülébe informatikai betüremkedésnek tűnik, pedig egyáltalán nem az: nem a technikai, informatikai aspektus a mérvadó ehelyütt, hanem a szoftver mint kulturális jelenség lassacskán mindent átitató és irányító jelenléte, illetve a jelenlét és a hatásmechanizmusok vizsgálata. A lényeg itt tehát a szoftver-mint-kultúra megközelítés, ami talán barátságosabbá és elfogadhatóbbá teszi a humántudományok szakemberei számára is azt, ami ma már tagadhatatlan: minden szellemi tevékenység szoftver stúdium is egyben – vagyis valamilyen szinten mindennapi munkánkat, és ebből kifolyólag gondolkodásunkat is befolyásolja a szoftver.

Mint új diszciplína, nyilván a Software Studies sem ússza meg anélkül, hogy ne definiálná magát, és Manovich igen lelkiismeretes munkát végez az érvek, megközelítések és célok összegzésének terén, hogy körvonalazza és indokolja az új tudományág létjogosultságát. Szimpatikus továbbá az a megközelítési mód is, ahogyan az eddig “elméleti vándorokként” (merthogy a klasszikus vagy akár a későbbiek során megjelent tudományterületek egyikébe sem lehetett igazán beskatuláyzni őket) is jellemzett kutatókat és eredményeiket lajtsromba véve megalkotja a terület genealógiáját, ami így, ebből az aspektusból nézve, igencsak koherens egészet alkot (annak ellenére, hogy igazi interdiszciplináris megközelítések summája).

Manovich könyve nem csak és nem kifejezetten azoknak ajánlható, akik a digitális kultúra vagy elmélet területe iránt érdeklődnek, mert annál sokkal átfogóbb képet nyújt, rengeteg belépési ponttal, ami megengedi, hogy a zsargonban kevéssé jártas kutatók/érdeklődők is megtalálják a számukra lényegi mondanivalót/információt. A könyv érdekessége továbbá, hogy bár olvasható, még nincs kész. Folyamatos szerkesztés alatt áll, így igazából csak nagy vonalakban lehet róla szólni egyelőre.

Standard