köz, politika

A robotok elveszik a munkád? Végre!

A hvg.hu írt arról, hogy néhány szakember szerint már akár öt éven belül bekövetkezhet az, hogy néhány állás – pontosabban munkakör – automatizálódik, vagyis például robotok, illetve számítógép veszi át a munkavégzést az embertől. A cikk ezt abban az értelemben veszi pozitívumnak, hogy

a technológiai fejlődés ugyanis nem csak feleslegessé tesz bizonyos munkaköröket, a munkalehetőségek terén fellépő veszteségeket hamar jobb életkörülmények, majd új iparágak, így új, humánusabb munkakörök követhetik.

Az optimizmus dicséretes, a konklúzió elkeserítő – legalábbis ha azt vesszük figyelembe, hogy a gazdasági-kulturális erőtér éppenséggel olyan szintű válságban van, hogy a munkát, munkavégzést és a munkaerőpiaci működést is át kellene gondolni jó alaposan, például az ember életének, az emberi élet értékének tükrében. Hogy ne rébuszokban beszéljek: a kapitalizmus térnyerésével, majd a jelenkori válságot is elhozó neoliberális gazdasági berendezkedés megszilárdulásával végérvényessé vált, hogy a munka az emberi élet egyetlen célja: csak úgy lehet hasznos tagja valaki a társadalomnak, ha dolgozik, adózik, no és persze ha minél kevesebbet kell rá költeni (szociális és egészségügyi oldalon). Minél többet dolgozik valaki, annál hasznosabb – még ha beledöglik is (és ha konkrétan beledöglik, az is hasznos, hiszen akkor nincs több kiadás az állami oldalon).

A hvg.hu és a The Next Web által idézett szakemberek szerint azért jó az automatizáció előretörése, mert így más, minőségibb munka felé tereli a munkaerőt. Vagyis lehet, hogy megszűnik egy munkakör, de egy minőségibb (akármit is jelentsen az) lehetőség nyílik meg. Ez – vélem az argumentációból – fenntartja a munkaerőpiaci egyensúlyt, tehát az automatizáció nem jár majd a munkanélküliség drasztikus megemelkedésével. Ha azonban figyelembe vesszük (és baj lenne, ha nem tennénk) jelenünk elhúzódó (és sokak szerint koránt sem enyhülő) gazdasági válságát, ami nem egy sima pénzügyi összeomlás, hanem az egész rendszert, berendezkedést érintő, tehát strukturális probléma, akkor az optimista prognózis rögvest pesszimista disztópiába torkollik. Tudniillik éppen a bizonyítottan egyre rosszabbul működő, a jelenkor társadalmát is tönkre tévő rendszer jelenlétét és áldatlan működését hivatott meghosszabbítani.

Nick Srnicek és Alex Williams Inventing the Future. Postcapitalism and a World Without Work (London: Verso, 2015) című könyvükben éppen ezért másképp örvend annak, hogy a robotok, egészen pontosan az automatizáció átvesz munkaköröket és így megszűnnek munkahelyek: ők éppen a munkanélküliség radikális növekedését celebrálnák. Amennyire földtől elrugaszkodottnak, nevetségesnek, akár viccesnek is tűnhet a két komoly szakember meglátása, érveik annál durvábban mutatnak rá arra, hogy hajszál pontosan ez a megoldás – nyilván más körülmények változtatásával egyetemben.

Négy alapvető követeléssel állnak elő, amit ők a baloldali politikai megújulás kontextusába csomagolnak (ez most egyébként jelen szöveg tekintetében mindegy is, a lényeg annyi, hogy a liberális és a jobboldali politika teljesen deklaráltan a neoliberális gazdaságpolitika és kapitalista berendezkedés elkötelezettje, gyakorlatilag mindent ennek rendelnek alá ideológiai szinten is – tehát távolról sem arról van szó, hogy kiforrott világkép miatt konzervatív egy adott párt, sokkal inkább ezt a világképet fazonírozzák úgy, hogy az passzoljon a gazdasági elképzelésekhez). Meglátásuk szerint a négy pontnak együtt van csak értelme, egyszerre kell teljesülnie, mert csak így megvalósítható az elképzelés – bármely pont kiesése, netán kiemelése csak további problémákat generál, ahelyett, hogy tartós pályára állítaná a társadalmat.

Az első megvalósítandó cél tehát a teljes automatizálás. Ez alatt azt kell érteni, hogy minden olyan területen, ahol nem elhagyható az emberi jelenlét (legyen az termelés vagy szolgáltatás) a gépekre kell bízni a munkát, mégpedig teljes mértékben. Az emberi társadalmak posztkapitalista jövőjében ugyanis két extrém jövőkép látszik kirajzolódni a teljes automatizálás implementása nélkül: vagy fel kell áldozni a szabadságot a folyamatosan növekvő termelés oltárán (a szerzők szerint ilyen volt a Szovjetunió munkaképe), vagy éppen fordítva, a szabadságot kell választani a termelés elhanyagolása mellett. Jól látható, hogy egyik sem vezet semmi jóra, viszont a választás kiküszöbölhető azzal, ha a munka, a termelés, a szolgáltatás robotizálódik, miközben a társadalom tagjai egyre nagyobb szabadságot élvezhetnek.

class alignleft A második pont a munkahét rövidítése – a munkabér csökkenése nélkül. Ne feledjük, hogy a heti munkaidő megállapítása, és mértékének változása elég hosszú küzdelemre tekint vissza: már az első szakszervezetek legfontosabb követelései közé tartozott a munkaórák számának csökkentése és a regenerálódásra szánt napok arányának növelése. Nem árt felidézni, hogy a mostani, két napos hétvégi szabadidőt lehetővé tévő beosztás csupán az 1970-es évekre konszolidálódott a nyugati világban, mindamellett hogy a negyvenórás heti munkaidő már a második világháborút követően meghonosodott szinte mindenfelé. Azonban például maga Keynes is azt prognosztizálta, hogy 2030-ra 15 órás munkahéttel kell számolni, ami nem is igazán saját ötlet volt, hanem akkoriban evidenciaként kezelték, és nem ritka azóta sem, hogy komoly közgazdászok előhozakodnak a maximum 3 órás heti munkaidő ötletével. Mindez tényleg fantazmagóriának tűnhet a mai körülmények között, de ha a teljes automatizálást komolyan vesszük, akkor már nemhogy hagymázas célként, hanem egyenesen szükségszerűségként gondolhatunk rá.

A harmadik cél a mindenkinek járó alapjövedelem. Rengeteg vita volt a kérdést illetően itthon is nemrég, és valóban, sokszor előkerült már a téma – még az Egyesült Államokban is, ahol még Nixon és Carter idején is hihetetlen közel álltak a bevezetéséhez. Srnicek és Williams szerint itt arra kell ügyelni, hogy az alapjövedelmet tényleg alanyi jogon kellene adni, viszont nem szabad abba a hibába esni, hogy ez váltsa ki a szociális juttatásokat, esetleg segélyeket, hiszen az a neoliberális egészségügyi piacosításba torkollana, amit végképp kerülni kell. Az alapjövedelem összegét úgy kell kalkulálni, hogy a munkavállalás valóban önkéntes alapú legyen, és elősegítse az adott feladatokra a legoptimálisabb választás lehetőségét: a szerzők szerint itt lehet jóléti államról egyáltalán elkezdeni a diskurálást, mindaddig igen messze vagyunk tőle.

A negyedik, egyben utolsó olyan pont, amelyben Srnicek és Williams a gazdasági-társadalmi megújulást, és a neoliberális kapitalizmus csődjét követő előrelépést és fenntartható életminőséget látja, az a munkaetika leépítése. Furcsán hangzik, de egészen egyszerűen – kicsit az első pontra kontrázva, arra építve – arról van szó, hogy a protestáns munkaetika (a hasznosság imperativusa, a munka, mint az élet értelme stb. – megjegyzendő azonban, hogy ez az elv korántsem kizárólag a protestáns etika sajátja) béklyóját le kell vetni, el kell felejteni: nem a munka az emberi élet célja, ennek következtében az életet sem az elvégzett munkához kell mérni értékében.

Ha jól megfigyeljük, a felsorolt négy pontos programvázlat mind gazdasági, mind pedig társadalmi reformot is jelent, mindennek pedig az alapja az, hogy a termelés és szolgáltatás lehető legtöbb területe, de még inkább minden, ami kiváltható, kerüljön automatizálásra, hogy egész egyszerűen ne kelljen az embernek arra áldoznia az életét. És itt jön az elképzelhetetlen: a társadalom tagjainak meg kell tanulniuk valamit kezdeni az életükkel. Új életminőséget prognosztizál ez a vázlat, amiben a munka már csak olyan területekre korlátozódik, ahol tényleg szükséges – ott viszont olyan értéke lesz, ami bőven megéri, és természetesen csak azok végezhetnék, akik tényleg minőséget tudnak produkálni. Ebben a vízióban a munkanélküliség nem valami mumus, nem átok, hanem a végső cél: annak mérőfoka, hogy a gazdaság és a társadalmi berendezkedés túl tudott lépni az alap kapitalista működési (és kizsákmányolási) szinten, és – hogy végtelenül egyszerűen fogalmazzak – valami értelmesebbel és fontosabbal lehessen végre foglalkozni.

Standard