blog

A politikus mint…

… magánember?! “-Pfúj!” – mondja a drága nép. “-Ezt mi nem szeressük!”, derült ki egy felmérés alapján (hvg, 2007. január 20., 17. old.), ami a mostanság kifejezetten trendivé vált politikusi kitárulkozások apropóján született. Országszerte píár szakértők, újságírók, avatottak és kevésbé avatottak vitatkoznak azon, vajon jót tesz e egy politikusnak, ha magára vonja a bulvársajtó figyelmét, és magánéletével kezd kampányba (na persze nem bevallott kampányról van itt szó, de hát ösmerjük az ilyesmit). Kóka János gazdasági miniszter tv2-s privát szférát érintő coming out-ja balanszírozza most a témát politikailag, minthogy előtte Rogán Antal belváros-lipótvárosi polgármester egyik oldalra tolta a bulvármércét – szóval mostmár bátran lehet kiegyensúlyozottan beszélni róluk… (nem mintha ez lenne egyébként a kiegyensúlyozottság mércéje, de ezt most ne feszegessük). A felmérés azt az eredményt hozta, hogy a magyarok nagyon nem kíváncsiak a politikus magánéletére, egyáltalán a politikusra mint magánemberre – a tévés személyiségek (már aki személyiség…) sokkal érdekesebbnek bizonyulnak.

Nem is tudom, örüljünk vagy sírjunk, de tény, hogy nincs új a nap alatt. Ha valaki veszi a fáradtságot és Roland Barthes örökbecsű esszégyűjteményét, a Mitológiákat előveszi, és felüti “A politikus mint fotómodell” címet viselő rövid szösszenetnél, akkor rögvest bepillantást nyer a politikus megjelenésének-megjelenítésének jeltudományi alapjaiba, amelynek működése és logikája mit sem változott az esszé megírása óta – és még az sem igazán számít, hogy Barthes választási fotókról beszél, itt pedig egy multimediális megjelenésről van szó. Így ír Barthes a választási fotóról:

A választási fénykép mindenekelőtt egy mélység elismerése, olyan eljárás, amely kirekeszti a politikát az ésszerűség birodalmából. A fénykép ugyanis nem a képviselőjelölt terveivel, hanem indítékaival, családi körülményeivel, gondolkodásmódjával, sőt vérmérsékletével, vagyis egy olyan életstílussal ismertet meg bennünket, amelynek a képviselőjelölt nemcsak terméke, nemcsak mintaképe, de cégére is. Amit a legtöbb képviselőjelölt a fényképen elébünk tár, nem egyéb, mint társadalmi helyzete, a családi, jogi és vallási normák látványos kényelme… (Barthes, Mitológiák, 134. old.)

Tessék behelyettesíteni a választási fényképet televíziós talkshow-ra vagy bulvármagazinos megjelenésre – a szöveg mit sem veszít aktualitásából és meglátásának igazságából. S hogy mégis mi a trükkje ezen vizuális (és nem csak vizuális) megjelenéseknek és stratégiáknak?

A választási fénykép, természetesen, cinkosságot feltételez: mivel a fénykép – tükör, azt olvashatjuk ki belőle, ami meghitt, ismerős számunkra, vagyis tulajdon arcmásunkat fedezhetjük fel benne…
[…] Mellesleg épp ez … a választási fénykép legfontosabb jellemzője: valójában arra ösztönzik vele a szavazópolgárt, … hogy önmagára adja le voksát, hogy egész lényének átruházásával szentesítse a megbízatást, amelyet meg fog adni: tulajdon “faját” delegálja a hatalmora.

Ha ebben a kontextusban nézzük a fenti (Kóka-Rogán) jelenséget, akkor kétség sem férhet hozzá, hogy jól átgondolt stratégiáról van szó, és ha hiszünk Barthes éleslátásának, akkor lehet vitatkozni, lehet fanyalogni, lehet közvéleménykutatási eredményben megmutatni mekkora a poltikusi magánszférát illető apátia a társadalomban – a hatás valószínűleg nem marad el.

Standard