utazás

A nagy helyfoglalás

Amióta vonaton utazom, azóta tervezem, hogy megírom, mennyire – és egyre jobban – bosszant az, amikor az ember előre megváltja a jegyét, helyjegy inklúzíve, majd amikor felszáll hajnalban a vonatra, akkor nekifoghat megküzdeni azért, ami jár neki: a saját helyéért. Értem én, kérem szépen, hogy az ember (alias utas) esetlegesen kapja meg helyjegyét a MÁV rendszerében, így néha kénytelen háttal a menetiránynak helyet foglalni, és ezt valamilyen egészségügyi indokkal inkább kihagyná, de tessék nekem elhinni, bizony vannak notórius helyfoglalók is, nem is kevesen – néha az az érzésem, ez valamiféle nemzeti sporttá nőtte ki magát: most nem hont, hanem helyet foglalunk (igen, külföldre irányuló vonaton is láttam ezt, nem korlátozódik belföldre a tevékenység). Megmondom őszintén, nincs kedvem vitatkozni azokkal az utastársakkal, akik felháborodva vagy felpakolják táskáikat az egyébként üres helyről, amikor félénken érdeklődöm, vajon éppen ide szól-e a jegye, vagy egy flegma grimasszal kísérve ébredező arcomba vágják: “Nem mindegy?!” Nem, nem mindegy. Azt meg végképp nem értem, amikor az egyébként is üres kocsiban vág bele vándorló helyfoglaló tevékenységébe: vajon mi motiválhatja a tisztelt utastársat? Túrázni jött, de ráébredt, hogy itt úgy szeljük az Alföldet, hogy közben ülni kell? (A magyar vándor nem tűri a restséget, olybá tűnik…) Olyan, mintha valami elemi undor és rettegés fogná el az utast, ha éppen arra az ülőhelyre tenné le ülepét, ahová a jegye szól – és még annak kellemetlen, aki jogos bérlője az út erejéig az adott helynek, még ő magyarázkodik, még ő javasolja, “maradjon csak, én átülök máshová, majd ha jönnek arra a helyre, akkor visszajövök”: jobb esetben a renitens helyfoglaló ilyenkor elárulja az ő helyjegyén szereplő ülésszámot, rosszabb esetben morogva veszi tudomásul, hogy már megint nem hagyták békén.

Kumulálódik ez az egész, egyfajta össznépi vonatozássá fajul, de nem a vasutas fajtából, hanem a lakodalmas-kínos verziót megidézve (egyébként meg a vonaton vonatozni micsoda meta-performansz!). Ha ugyanis mindenki elkezd átülni más helyre, finoman fogalmazva is értelmetlenné válik a helyfoglalás intézménye – lehet ragozni, majd nyilván ott lyukadunk ki, hogy különben is, minek fizetek én a helyért, hát nincs az benne a menetjegy árában? Ne menjük most ehelyütt bele ebbe, parttalan vita. Jelenleg az a helyzet, hogy a MÁV egy szabályrendszer szerint helyet biztosít az ezt a szolgáltatást igénybe venni szándékozó utazóközönségnek, akik úgy érzik, ha már fizettek extra költséget, hát csak oda kívánják letenni magukat, ahová jogosultak. Innentől kezdve nagyon magasról… nem tud érdekelni, hogy X vagy Y épp miért gondolta úgy, neki kényelmesebb lenne az én helyemen terpeszkedni – igenis nyomatékos támadóállásba helyezkedve szólítom fel távozásra az illetőt. Biztosan bennem van a hiba, de ha már ennyit utazom, legalább ennyi állandóság legyen a folyamatos mozgásban – így előre kondicionálom magam, merthogy kívülről fújom, melyik IC-kocsiban éppen hol van az adott hely. Ez nekem megnyugvás (tudom, neurotikus a dolog, de hát ki nem – minimum – neurotikus manapság?), szeretem eltervezni, hogy ha helye(me)t foglaltam, akkor neki tudok fogni kényelmesen (vagy kevéssé kényelmesen, de azért tartom a mentális előedzést, hogy előbbi eset forogjon fenn) a tervezett munkának és/vagy szórakozásnak. Kedves utastársak, legalább ennyivel tiszteljük meg egymást: foglaljunk helyet, ha az a sajátunk. Mások ültetési rendjét és kedélyállapotát ne bolygassuk, ha lehet. Köszönöm, csak ennyit akartam. Uff!

Standard