blog

A magyar film száz éve

Ha moziról és száz évről esik szó, akkor nyilván mindenki – ahogyan Grünwalsky Ferenc köszöntőjében fel is idézte – Szabó Istvánt látja maga előtt, amint a televízió képernyőjén sugárzó arccal, gyermeki lelkesedéssel bejelenti: 100 éves a mozi! A KOGART és a Magyar Nemzeti Filmarchívum most egy új kiállítással a magyar film 100 éves történetét mutatja be, aminek a megnyitóján volt szerencsém részt venni, így az elsők között mustrálgattam a háromszintnyi anyagot. Volt mit – ugyanis filmkép filmkép hátán, megspékelve néhány filmes kellékkel, várt, hogy szemügyre vegyem, illetve vegyük, merthogy óriási tömeg volt.

InstallációFurcsa érzés, amikor a filmek úgy kerülnek kiállításra, hogy egy-egy kép, vagy díszlettárgy képviseli őket, mintegy kontextusukból kiragadott, mégis sokat sejtető relikviaként. Nehéz leküzdeni az érzést, hogy az állóképekkel és színészektől megfosztott jelmezekkel, elhagyatott, régi kamerával elővezetett kiállítási tér, ahol pogácsáért és egy-egy pohár nedüért küzd az ember, amint lajstromot készít, hogy milyen kultúr-celebritásokat sikerült megpillantania, tulajdonképpen a film alapötletével, nóvumával ellentétes: a mozgókép mozgásnélküliségét, kimerevítettségét, gyűltünk össze ünnepelni, mintha torra érkeztünk volna. Persze nem teljes mértékben, mert előfordult néhány installáció, ahol több film is pergett egymás mellett-alatt-fölött, furcsa egyidejűséget és értelmezési közeget teremtve azáltal, hogy látszólag (színvilág, tematika, kor) vajmi kevés közük van egymáshoz.

Mephisto jelmezével Miután konstatáltam, hogy jónéhány kép már rég beégett a vizuális tudattalanomba, az jutott eszembe, miért nem olyan bátrak a magyar kiállítók, mint például Douglas Gordon, aki a 24-Hour Psycho című videó installációjával nem hétköznapi módon tisztelgett Hitchcock előtt. Valahogy hiányzott az a találékonyság, az a plusz, amitől az egész valami igazi kulturális ünneppé emelte volna a nagyszerűen összeválogatott anyagot. Mert szerintem nem attól lesz fontos a kiállítás (egy kiállítás sem), hogy kult-celebek jelennek meg rajta, emelvén az est fényét: sokkal inkább olyan víziók megvalósításától, amelyek valamilyen szinten formabontóak, új utat törnek maguknak – pláne egy mozival kapcsolatos kiállítás esetén, ahol bátrabban el lehetett volna játszani a mozgó- és az állókép dialógusával.

Az ínyencek és az egyszerű érdeklődők persze így sem valószínű, hogy csalódnának, hiszen nincs igazán a köztudatban, hogy valahol az országban létezik egy ilyen gazdag kulturális örökség – és ilyen ritkán lehet ezt így, tematikusan, profi módon korszakolva, összegyűjtve látni. Filmtörténeti, pláne magyar filmtörténeti szempontból kötelező!

Standard