digitális, film

A hobbit, a 48 fps és az “új látás” esete


Az Origo Filmklub számol be arról, hogy a várakozásokhoz képest minimum felemás volt Peter Jackson legújabb filmjének, A hobbit: Váratlan utazásnak a fogadtatása, hiszen az új technológiával készült film látványvilága kissé elrugaszkodik a megszokott filmképtől: a standard 24 másodpercenként lepörgő képkocka helyett ugyanis immáron 48 kép jelenik meg ennyi idő alatt, ami azt eredményezi, hogy a nosztalgiával erősen fűszerezett filmképi minőség jóval realisztikusabbá, élesebbé válik.

A CinemaConon részt vett Devin Faraci színész például azt írta a Twitter-oldalára, hogy “Ó, ne! Nem vagyok nagy rajongója a 48fps-nek (fps = frame per second = másodpercenkénti képkocka). A felvételek szörnyűek. Őszintén szólva, nem néz ki filmszerűnek.”

Elérkeztünk tehát arra a történelmi pontra, amikor a film már nem a hagyományos értelemben vett filmképet, filmszerű esztétikát jeleníti meg: kénytelenek vagyunk ezt a meghatározást, ezt az esztétikai kategóriát is átgondolni. Eddig ugyanis nagyjából az történt, hogy az egyre tökéletesedő digitális képalkotás által létrehozott képeket downgrade-elni kellett ahhoz, hogy idomuljon a filmkép tökéletlenségéhez, ami egészen egyszerűen annyit jelentett, hogy bár a technológia előrefelé lépdelt, a megjelenítésnek vissza kellett fognia magát, most azonban végre beindul az a folyamat, ami igyekszik felzárkóztatni a képi reprezentációt a létrehozás minőségéhez. De itt egy másik, a fentivel egybevágó vélekedés is:

Jeff Wells filmes blogger Faracihoz hasonlóan úgy vélekedett, hogy “egyáltalán nem olyan, mint a megszokott szűrt, fátyolos filmlátvány”. Amellett, hogy le volt nyűgözve a filmtől, hozzátette, hogy a “48 kép/másodperces 3D-s látvány inkább csak egy nagyfelbontású videóhoz hasonlít”.

Nincs ebben semmi új: az újmédiával és a filmmel foglalkozó szakemberek és kutatók már régen mondják, hogy azzal, hogy a technológia, a mindennapokhoz használt interfészek fejlődnek, ha lassan és talán kevéssé érzékelhetően, de mindenképpen változni fog az is, ahogyan látunk. Amint arra Jackson is rámutat: maga a mozi látványvilága sem volt olyan egységes, mint amilyennek most hinni szeretnénk – a 24 képkocka per másodperces sebesség standardja előtt például más látvány tárult a néző elé, mint amit mi már eleve megszoktunk, hát most itt az ideje a váltásnak, hiszen a technológia már lehetővé teszi, a digitális háttér már szinte meg is követeli, ráadásul lassan lépten nyomon ilyen felbontással és képi reprezentációkkal találkozunk, és nem kell túl nagy jóstehetség ahhoz, hogy lássuk, ez egyre inkább így lesz.

Lev Manovich már 2001-es, The Language of New Media című kötetében arra a következtetésre jutott, hogy amint a digitális képalkotás egyre magasabb fejlettségi szintre ér (ezalatt a fotorealisztikus ábrázolás tökéletesedését érti ebben az esetben), a befogadó elvárásai is meg fognak változni: a jövő képe a kiborg látását fogja tükrözni (vagyis egy digitálisan és technológiailag fejlettebb humán látásmódot prognosztizált). Pontosan ennek a lépésnek vagyunk most tanúi: talán nem kell nagyon magyarázni, hogy az újabb generációknak ez a váltás olyan természetes lesz, hogy észre sem fogják venni, hiszen a multi- és hibrid mediális közegben, amiben felnőnek ez a fajta vizuális reprezentáció számít “valósághűnek” – minden hétköznapi interfész, ami körülveszi őket (televíziótól a táblagépekig) erre a reprezentációra törekszik. A mozi (ami technológiai és mediális értelemben már eleve nagyon problematikus terminussá vált az elmúlt két évtized során) pedig jól észrevehetően egyre több ponton adja fel mérvadó kulturális interfészbéli pozícióját, és olvad bele abba a hibrid medialitásba, amitől egyesek féltik, és amelyben mások üdvözlik jelenlétét!

És bár nem kifejezetten erről az aspektusáról vitatkoztunk sorozatban Sághy Miklóssal, azért mindenképpen hozzátenném, hogy a képi reprezentáció ezen változása pontosan beleillik abba a trendbe, amelyet inspiráló vitánk során igyekeztem jelezni. Akkori meglátásomat továbbra is fenntartom, és úgy gondolom, ez az eset csupán még látványosabban mutatja be azt, ahogyan a digitális technológia esztétika, reprezentáció mechanizmus tekintetében is átformálja azt, amit ma még filmnek, mozinak hívunk. Ahogyan egyre inkább megszokjuk a technológiai fejlesztések indukálta formai, esztétikai változásokat, úgy egyre természetesebbnek tűnnek majd a narratív aspektust érintő elmozdulások, variációk is.

Standard

4 thoughts on “A hobbit, a 48 fps és az “új látás” esete

  1. hyperborea49 says:

    Szóval ennek az elképesztően-agyon-nagyon tudományos szövegnek akkor az a lényege, hogy szokjunk hozzá a ronda filmekhez, ne kérdezzünk, ne gondolkodjunk, mert mi nem értünk olyan dolgokhoz, mint “újmédia”, “downgrade-elni” vagy “multi- és hibrid mediális közeg”?

    • Mi az, hogy ronda? Hol mondtam, hogy ne kérdezzünk, ne gondolkodjunk? (A visszakézből való elutasítás és degradálás helyébe ajánlom épp ezeket…)

      • hyperborea49 says:

        Tudom, hogy manapság ilyen szavak, mint “ronda”, már semmi jelentéssel nem bírnak, mert minden viszonylagos, és egy gyönyörű nőre is rámondják, de azért én még ragaszkodom a fogalmakhoz. Nekem a ronda ronda, és nem pl. “másféle hatás”. Még akkor is, ha másnak szép.

        A cikkedben pedig az nem tetszik, hogy feleslegesen tudományoskodó. Úgy érzem, ezzel egyrészt tekintélyt próbálsz elérni, másrészt objektivitásba burkolni a véleményedet, ami azért mégis ki-kitűnik. Ilyenkor mindig Orwell jut eszembe, és A politika és az angol nyelv…

  2. Azzal, hogy hogy érzel, nem tudok mit kezdeni, vitatkozni sincs mivel – ez egy ilyen blog. Van másmilyen is biztos, ott megírják, hogy valami ronda vagy nem, azzal legalább akkor egyet tudsz érteni, vagy el tudod utasítani a véleményt. Tekintélyt nem próbálok elérni – egy blog bejegyzéssel elég fura is lenne. Szerintem.

Comments are closed.