digitális

A gyalognak nem kell meghalnia

Érdekes, jövőbelátó, alapvetően már most eldöntendő, etikai kérdésfelvetés Balogh Csaba hvg.hu-n megjelent írása az önvezető autókról, épp ezért fontos megvizsgálni meglátásainak további lehetséges kibontását, adott esetben úgy is, hogy a néhol sarkosabb állásfoglalások újragondolása válhat szükségessé. Mert a gyalognak nem kell meghalnia. Sőt, ahogy minden, a sakkal picit is barátkozó játékos tudja, a gyalogot át kell juttatni a tábla másik végébe, mert csodát lehet művelni, meg lehet változtatni a játék menetét is.

Az önvezető gépjármű már nem a sci-fi kategóriájába tartozó agymenés, hanem nagyon is reális alternatíva a jelenleg – finoman szólva is – meglehetősen egyenetlen járművezetői lehetőségek széles skálájához képest: ha optimális esetet nézünk (vagyis a szoftver, az algoritmusok olyan szinten tökéletesek, hogy valóban nehéz elképzelni, hogy létezik olyan szituáció, amelyre nem tudnak megoldást találni), egész egyszerűen messiásként is tekinthetünk a megoldásra, hiszen az eddig nyilvánosságra került adatok alapján olyan szinten minimalizálja a közlekedési anomáliákat, hogy már egy koccanás is azonnal a vezető hírportálok és napilapok címoldalára kerül. Mégis, a baleset, vagyis a rendszer a neuralgikus pontja képezi Balogh szerint az etikai-morális dilemma magvát. Az egészben az érdekes persze az, hogy mindent ennek vet alá a programozó és a kérdező. Valami elkerülése válik a céllá, nem pedig maga a közlekedés, aminek következtében a feltérképezendő problematika véletlenszerű pontja válik a strukturális középponttá. Ez olyan esetlegességi potenciált szabadít rá a tervező elmére, ami talán épp az eredeti koncepciót negligálja, vagy legalábbis a közlekedési reform lehetőségét marginalizálja, ezért nézzük inkább meg, milyen egyéb változások szükségeltetnek ahhoz, hogy az önvezető jármű egyáltalán forgalomba állhasson, ne csak kuriózum és kísérletek szintjén találkozzunk vele.

Ha komolyan vesszük azt az elhatározást, hogy hamarosan benépesítik az utakat az ilyen járművek, akkor teljes kontextuális, rendszerszintű változásban kell gondolkodni, ahol tehát nem a jelenlegi közlekedési körülmények a mérvadók. A gyalogos, és a közlekedésben részt vevők nem kell, hogy a jelenlegi szisztéma szerint viselkedjenek: mi van, ha akár minimális szabályzással valamit megváltoztatunk a gyalogos oldalán, amivel eleve kizárhatunk tengernyi hibalehetőséget? Mi történik, ha eleve olyan közlekedési folyosókat alakítunk ki, amelyek több szinten is kiküszöbölik a jármű és a gyalogos találkozását?

De nem is kell feltétlenül valami egészen új infrastrukturális, közlekedéstechnikai változásra hagyatkozni, hiszen más oldalról is be lehet avatkozni az új típusú közlekedési rendszerbe: ez lenne az az összekapcsolt irányítás, egyfajta hive mind, vagy – ne féljünk kimondani – szuperintelligencia. Itt érzem azt a pontot, amit Balogh írása nem aknáz ki teljesen, holott talán ebben a meglátásban leledz a megoldás. Ha valóban egy összekapcsolt rendszer segedelmével lohol a gépjármű felfelé egy szerpentinen, ahol teszem azt nem szokás járdával kedveskedni a gyalogos számára, aki nem átall épp arra tervezni esedékes kiruccanását, vajon mi akadályozza meg az épp vészesen közeledő jármű navigációs algoritmusát abban, hogy akár valós idejű műhold, akár más, hálózati kapcsolatokból nyert információ alapján már kilóméterekkel az elkerülhetetlen találkozási pont előtt felkészítse a járművet a kikerülő manőverre? Ha ugyanis feltételezzük a rendszer ilyen magas szintű működését, akkor figyelembe kell vennünk annak kiterjeszthetőségét és technológiai előrehaladottságát is. Már mai tudásunk szerint is van arra lehetőség, hogy különböző, hálózatok által használt jelek alapján lokalizáljunk “objektumokat”, akár egészen pontosan is. Miért ne lehetne olyan algoritmust elképzelni, amely ezen jelek elemzésével lassítja a járművet, akár előzetes jelzést is küld a másik, azonos pályán közlekedő társnak, így nem hogy elkerülhetővé válik a sajnálatos baleset (és a kiinduló dilemma előbukkanása), hanem egész egyszerűen lehetetlenné.

Másképp fogalmazva: ha az önvezető autókat egy összekapcsolt rendszer egyik alrendszerének tekintjük, akkor feltételezni kell, hogy más alrendszerekkel együttműködve üzemel. Így lehetőség nyílik olyan információk beszerzésére és időben történő kielemzésére is, ami megakadályozza a baleseti helyzetek kialakulását, vagy legalábbis olyan minimum szintre csökkenti, ami jelen pillanatban talán még meghaladja az elképzeléseinket. Pedig már látjuk: pusztán az éppen most is elérhető hálózatok és rendszerek célzottan kapcsolt lehetősége is elegendő lehet egy ilyesféle rugalmas algoritmus működtetéséhez.

Ahogy Martin Heidegger, német filozófus egyszer megfogalmazta: “a technológia lényege nem valami technológiai” – tehát nem feltétlenül igaz, hogy a civilizáció és a technológiai fejlődés kéz a kézben járnak, legalábbis nem feltétlenül szinkronban. Ölünkben lehetett volna a laptop az 1960-as években, WiFi segítségével szörfölhettünk volna a hálón az 1970-es években, grafikus felhasználói felülettel és egyéb szoftveres finomságokkal bíbebőldhettünk volna sokkal korábban, érintő képernyőn koppinthattunk volna, és táblagépet is hurcolászhattunk volna még a múlt században, mert a technológia már réges-rég készen állt, működött: mégsem terjedtek el akkor, mert a társadalom vagy nem ismerte fel ezek használhatóságát, vagy nem is érett meg az idő arra, hogy ezek elterjedjenek, hiszen sem az infrastruktúra, sem a civilizatórikus igény (bármi is legyen az, de maradjunk egyelőre a progressziónál, ha már az volt a hivatkozási alap) nem találkozott az adott pontban. Sőt, olyan technológiai innovációk is akadnak szép számmal, amelyeket legjobb indulattal is borzalmasnak, egyenesen a civilizációra nézvést hátrányosnak titulálhatunk: örvendetes tehát, hogy a két történet, még ha párhuzamosan is fut, de nem találkozik minden lehetséges alkalommal. Ha követjük az eredeti megközelítést, akkor ezekben a helyzetekben (és megannyi másban a technológia és a társadalom fejlődésének történetében) azt kell mondanunk, hogy nem a gyalogot áldoztuk fel – és lám, mégis megtörtént a haladás, legfeljebb később, másként, máshogy, máshol.

A gyalog tehát akár védett helyzetben is átérhet a tábla másik felére, és ott, megdicsőülve, vezércserével, talán még többet tehet annak érdekében, hogy a technológia a civilizáció hasznára fejlődhessen tovább. Legyen csak erős kontroll az az egyszeri gyalog, és ne áldozat. A gyalognak nem kell meghalnia.

 

(A szerző későn szerezte jogosítványát, és használja is azt, a vezetés megnyugtatja, kifejezetten feldobja. Ettől függetlenül jóval többet gyalogol, mint vezet, és azt is borzasztóan élvezi. Talán örök gyalog.)

P.S.: Arról, hogy hol is tart jelen pillanatban az érzékelők, szoftverek, egyebek dolga, itt ír az Index.hu, épp e fönti agymenést követően kicsivel. Zeitgeist van.

Standard