film, pszichoanalízis

A film és a fallikus szimbólumok

Nem vagyok egy nagy Bordwell-rajongó, de azért el kell ismerni, mindig vicces, amikor önmagát revideálja, és eddigi vesszőparipának számító, unásig ismételt nézeteihez hirtelen megtalálja az ellenérvekben rejlő értéket. Most éppen arra ébredt rá, hogy a fallikus szimbólumok keresgélése egy film értelmezésében lehet, hogy nem is akkora hülyeség, mint amekkorának ő eleddig gondolta. Merthogy – mondja ő – lehet, hogy úgy összegészében, más művészetekben teljesen hiábavaló interpretációs üzérkedés, ám a film mégiscsak validálja a fallikus szimbólum létét és értelmezési horizontját: jól kivehetően és teljesen egyértelműen működik ugyanis az ágylábak tekintetében. Az egész persze Griffith-szel indul, aki nem átallotta az Egy nemzet születésében Elsie Stoneman ábrándozását összehozni Ben Cameron vágyakozó tekintetével, amit a hölgy egy félreérthetetlen gesztussal konklúdál:

Ezt követően Bordwell bemutat még néhány példát, amelyben az ágy lába kifejezetten, direkt módon, sőt – mondhatni – szándékosan funkcionál éppen úgy, ahogy ő munkássága eddigi részében hevesen tagadta. Persze nem lehet nem észrevenni az iróniát írásában, hiszen azzal, hogy ezt a néhány jelenetet megmutatta, tulajdonképpen a néhány kivételt igyekezett bemutatni, jelezvén, hogy akkor ugye mindenki érti, hogy eddig, és ne tovább? Mindig mondom, de szerintem ott van a kutya elásva, hogy a tisztelt tudorok nem olvasnak releváns, első kézből származó szakirodalmat – ez esetben mondjuk Freudot. Ha megtennék, talán hamar kiderülne, nem is az alap elképzeléssel (ti. a fallikus szimbólum definíciójával) van a gond, hanem azzal, ahogy amolyan vulgár freudista módon ezt boldog-boldogtalan kénye-kedve szerint alkalmazni véli. Persze az Álomfejtés oldalain ott a csábítás arra nézvést, hogy a félreértést magas szakirodalmi hivatkozással támasszuk alá, de ha esetleg nem egy Freud művet vesz kezébe az ember, hanem bele-belelapozgat többe is, akkor kiderül a turpisság: ahogy sokat idézzük, “a szivar néha csak egy szivar”.

Bordwell és az ő citált irodalom professzora, aki tulajdonképpen eleve félre is vitte a témát pikírt megjegyzésével, miszerint minden tele van fallikus szimbólumokkal, így semmi értelme azokat keresgélni, valójában – Bordwell saját illusztrációi alapján – éppen az ellen ágáltak, ami ott volt az orruk előtt, és ami bizony egy olyan értelmezési horizonthoz járul hozzá, amit ők eleve kizártak vizsgálataikból. Bordwell iróniája a témakörben persze vicces, de önmaga ellen irányulhat – és tudjuk, a viccnek is megvan a maga furcsa működése (lásd: “A vicc és viszonya a tudattalanhoz”). Talán maga sem szeretné belátni, de Bordwell bizony éppen arra a működési elvre mutat rá példáival, ami a pszichoanalitikusan orientált filmszemiotikai vizsgálódások egyik triviálisnak számító meglátása, és amire már réges-régen figyelmeztetőleg szólnak is a teoretikusok: önmagában valami nem válik szimbólummá – csakis akkor, ha az a mű rendszerében, funkciójából adódóan így értelmezhető. Bordwell példái erre mutatnak rá – irónia helyett, vagy inkább kiegészítésként lehet, hogy szép lett volna még cizelláltabban előhozakodni grandiózus felfedezésével, bár kétségtelenül így is érdekes diszkusszió, pláne éppen tőle.

Standard