egyetem, köz, politika

A felsőoktatás gyászmunkája

Slavoj Žižek arról ír Living in the End Times című könyvében, hogy vajon mi történik mostanság, amikor mindenki tisztában van azzal, hogy a jócskán becsődölt globális gazdasági-pénzügyi, és persze politikai rendszer a végét járja – miért nem látjuk be, hogy ennek annyi, és lépünk tovább, formáljuk már most a következő modellt, és miért nem akarjuk még mindig bevallani magunknak, hogy ez így, ahogy most megy, nem tud tovább funkcionálni. Elemzése bevezetőjében egy érdekes párhuzammal igyekszik rávilágítani a helyzet logikájára, mégpedig a Kübler-Ross-féle modellel, ami szerint a halállal szembesülő beteg öt fázison megy keresztül: az elutasításon, a dühön, az alkun, a depresszión, majd végül az elfogadáson. Az elutasítás fázisában az ember tagadja a nyilvánvalót (“nem, ez nem történhet meg, velem biztosan nem”); a düh fázisát az elutasítást követő felismerés indukálja (“hogy történhetett ez meg velem”); az alku fázisában az ember igyekszik húzni az időt (“csak lássam a gyermekem felnőni”); ezt követi a depresszió, ami egyfajta libidinális megvonásból ered (“minek foglalkozzak bármivel is, úgyis meghalok”); és végül jön az elfogadás (“ha már nem tehetek ellene semmit, legalább felkészülök rá”).

Jól látszik, hogy ez a modell a žižeki logikával fűszerezve átültethető a felsőoktatás, és általában véve az oktatás, illetve a kulturális szféra problematikájára is: a sorozatosan hajmeresztő intézkedések először az elutasítást váltják ki – nemrégiben még inkább a hitetlenkedés formájában (“á, ezt azért már úgysem merik megtenni”), majd amikor nyilvánvalóvá válik, hogy mégis “meg merik tenni”, akkor jön a tehetetlenből egyre inkább kifejezésre juttatott düh állapota (lásd: tüntetések), amiből vagy átlépünk az alku (hazai környezetben jellemzően inkább alkudozás) fázisába, vagy nem. Jelen pillanatban, úgy érzem, valahol a düh és az alku fázisai között lebegünk mindannyian, akik érdekeltek vagyunk akár személyesen (hallgatóként vagy oktatóként), akár közvetve (szülőként) a felsőoktatás színvonalas, zavartalan, előremutató működésében: a düh részben kifejezésre került, de azt is látni kell, hogy minden kincstári cinizmus és lekezelés ellenére sem teljes egészében; viszont van példa az alku beindulására is.

Mivel esetünkben nyilván nem pszichés gyászmunkáról van szó, hanem társadalmi-politikai jelenségről, így nyilván van reális esély arra, hogy nincs szükség végigmenni a következő fázisokon, és még megállítható a felsőoktatás szétverése (sajnos nem másról van itt szó, hiszen az abbéli hit, hogy netán valami valóságalapon nyugvó, szakmailag megtámogatható átalakításnak lennék tanúi, és nem elszenvedői, immáron tényleg csak ábránd lehet) – bár amikor ezt leírom, valójában már mintha az alku fázisát idézném meg, és azt nagyon nem szeretném. Még akkor sem, ha a mai hírek nagyon nem arról szólnak, amit az oktatási államtitkár oly negédes mosollyal mantrázik.

Standard