digitális, folyóirat, publikáció

A felejtés joga vs. algoritmikus emlékezet

Emlékszem, éppen vonatra szálltam fel, amikor az egyik újság címlapján megakadt a szemem azon az új EU-s rendelkezésen, miszerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy a róla tárolt, időközben indokolatlanul kellemetlen vagy netán szimplán irrelevánssá vált információkat töröltesse a Google keresőjéből, így az illető – vélhetően ez a rendelkezést üdvözlők argumentuma – végre tiszta lappal indulhat újra az élet kanyargós szerpentinjén a csúcs felé. Szép és mindenképpen jó dolog, ha az ember nem pusztán tisztában van a jogaival, pláne ha adatvédelemről van szó, és még szebb és jobb, ha él is ezekkel, ám furcsamód sehol nem számoltak be az egész ügy visszásságairól, alapvető problematikájáról, ami természeténél fogva nem is annyira jogi vagy etikai, hanem egyértelműen technológiai. Előbbi érvrendszerei élesítették a lövegeket: mást se hallani, mint hogy az EU végre térdre kényszerítette az amerikai, kizsákmányoló, adatainkkal folyamatosan visszaélő, ésatöbbi (jelzőket ízlés és vérmérséklet szerint be lehet ide illeszteni) keresőóriást, aki látszólag nem is érti, mi ez a nagy EU-fória (bocs, elcsépelt, rossz szóvicc…), hiszen ez konkrétan nem adatvédelmi kérdés, pontosabban nem úgy, ahogy azt kommunikálják, ráadásul nem is azt érik el vele, amit olyannyira áhítanak. Összeszedtem néhány gondolatomat erről az ügyről, ennek eredménye a cikk az Apertúra Magazinban.

Standard