digitális, egyetem

A Facebook és az egyetemisták

Tudom, hogy még nem nagyon illik előhozakodni azzal, hogy hamarosan vége a nyárnak és indul az őszi szemeszter, azonban nem tudok elmenni szó nélkül amellett a jelenség mellett, hogy mennyire másként indul neki egy frissen felvett hallgató az első, egyetemen töltött évének, mint akár az én korosztályom, akár a bolognai folyamattal indult évfolyamok tették azt. Amennyire emlékszem, a kilencvenes évek derekán (igen, múlt század, tudom) az egyetem első napjai, hetei, sőt, talán még egy-két hónap is az akklimatizálódás időszaka volt: igyekeztünk egy addig ismeretlen világ és elvárásrendszer alapján újraszervezni az életünket, nagyjából fogalmunk nem volt arról, hogy működik ez a világ – és persze igyekeztünk összetartani is, ami azt jelentette, hogy valószínűleg mindenki ismert mindenkit az évfolyamból. A jelszó, ha jól emlékszem az volt, hogy “mindenen röhögünk, amin sírni kellene” – és meg voltunk győződve arról, hogy így egészen vidám éveink lesznek.

A bolognai rendszer bevezetésével megnőtt a hallgatói létszám, bővült, szétszóródott a szakkínálat, és már oktatóként láttam, hogy nagyon sokan alig találják a helyüket, nem tudják, merre tartanak, de még azt sem, kikkel – ugyanis az évfolyam, a “csoport” fogalma mintha megszűnt volna, és inkább csak az árral úsztak a gólyák, mintsem egymásba kapaszkodva. Furcsa élmény volt látni, ahogy egyrészt a jól ismert “egyetem-mint-búra” egy csapásra eltűnt, és a kontúrok egybemosódtak a külvilág forgatagával: rengetegen sajnálkoztak amiatt, hogy ők már nem élhették át azt a különleges közösségi élményt, amit annak idején mi még éppen igen.

Ha most körülnéz az ember, akkor viszont egy egészen más megközelítéssel találkozik: mielőtt valaki belépne az egyetem ódon falai közé, már sokakat ismerősként köszönt, egy közösség tagjaként, többnyire a jól értesültek önbizalmával jelenik meg az első órákon: ha magával az egyetemi oktatással, annak nüanszaival, a követelményekkel, az órák menetével, stb. esetleg nincs is pontosan tisztában, nem aggódik, mert már egy közösség tagja – vagy többé is, attól függően hány Facebook-csoportba sikerült beregisztrálnia. A felvételi ponthatárok kihirdetését követően ugyanis fénysebességgel alakultak olyan csoportok, amelyek pontosan a bolognai tömegoktatással kapcsolatos közösségi hiátust igyekszenek kiküszöbölni, és már azelőtt összekovácsolják az egyes szakok évfolyamait, mielőtt a valóságban találkoznának egymással. Felsőbb évesek már a segítségükre sietnek, ellátják őket túlélőkészletszerű információs csomagokkal, válaszolnak a kérdésekre, egyszóval bevezetik őket az egyetemi élet rejtelmeibe – az leendő elsőéves pedig már ténylegesen is elsőévesnek érezheti magát.

Fontos üzenet ez az egyetemek számára: talán itt az ideje komolyan a virtuális közösségi terek felé fordulni és nyitni, hiszen a fiatalok már itt kovácsolódnak össze, innen szerzik praktikus információikat – ki sem kell találni annak módját, miként szólítsuk meg a már meglévő, vagy éppen belépő hallgatóinkat, és tulajdonképpen közvetlenül tudunk velük kommunikálni. Ennél is tovább lehet menni: miért ne lehetne már eleve megszólítani a leendő hallgatókat (vagy hagyni, lehetőséget teremteni arra, hogy ők megszólítsanak minket), és legalább virtuálisan beinvitálni őket olyan csoportokba, ahol valamennyire betekintést nyerhetnek az egyetemi életbe, vagy rálátást kapnak, hogyan folyik az oktatás, mi várja őket, ha oda felvételiznek? A közösségi média tengernyi lehetőséget rejt magában, amit a fiatalok ügyesen a hasznukra is fordítanak (még hogy ne töltse a hallgató az idejét a Facebookon – de ha egyszer onnan többet tud meg az egyetemről, mint ha bemegy?!), de talán eljött az ideje annak, hogy az intézmények ellessék az ötleteket, tanuljanak tőlük. Megéri!

Standard