blog

A Bush família tündöklése és hanyatlása

W. Bevallom őszintén, amikor felröppentek a hírek, hogy Oliver Stone filmet készít George W. Bush-ról, valamiért már előre látni véltem, mi is lehet benne, és éppen ezért nem is érdekelt. Olyan Michael Moore utánérzést sejtetett, és egy idő után az embernek elege van abból, hogy ugyanazt a mantrát – miszerint Bush teljesen imbecil – hallja mindenfelől, még akkor is, ha egyetért vele. Nos, kellemes csalódás volt a film annak ellenére, hogy nem sikerült túl ütősre. Ami Oliver Stone-t fenegyerekké tette, valójában hiányzik belőle, és a végére még azt is mondhatnám, lényegében felmenti Bush-t a népvád alól. Nem, azt azért nem állítja, hogy nem lenne teljesen alkalmatlan az elnökségre (és sok másra), sőt, nem száll vitába az értelmi képességeit kétségbe vonó kritikusokkal szemben sem, azonban olyan narratívát kerekít W. életéből, amiben inkább a családi körülményeket, később pedig a rosszul kiválasztott és óriési bizalommal megajándékozott tanácsadókat okolja az ifjabb Bush bukásáért. Bush olyan, mint a gyerek, akinek ott a kezében a bolygó, de ő maximum labdázni tud vele, és mire rájön, mivel játszik, már késő.

Olcsó, vulgár-freudista húzással magyarázza W. eleve félresiklott életét a rendező, aki rávilágít a rideg, teljesítmény-centrikus apa érzelemmentes hozzáállására, az emberi kapcsolatok sivárságára, amelyből jól láthatóan hősünk minden lehetséges eszközzel szabadulni próbál. Felülkerekedik azonban a szuperego parancsa, és az apának való megfelelni vágyás felülírja vágyait és céljait: és ismerjük el, nulláról indulva, saját családja által lenézve bizony eljut odáig, ameddig a történelem során keveseknek adatik meg. És törvényszerű, hogy indíttatásából kifolyólag bele is bukik.

Érdekes, hogy Stone fel sem hozza azokat a kritikákat és vádakat, amelyeket már megszokhattunk – szó sincs az olajmágnásokkal való összeesküvések meglebegtetéséről, a háttérben húzódó kétes ügyletekről, stb., amelyek eleddig Moore-hoz hasonlóan Stone-t is izgatták több kontextusban is. Itt egy szerencsétlen, becsvágyó ember bukásának történetét láthatjuk, meg kell hagyni, remek alakításokkal elővezetve. A film végén esett csak le, hogy a tökéletes Condoleezza Rice hasonmás valójában Thandie Newton pazar megformálásából ered, és Josh Brolin Bush-transzformációja is a hibátlan, helyenként meghökkentő kategóriába sorolható.

Sajnos a lendület igencsak hiányzik a filmből, és összességében egy kicsit paternalista és szentimentális alkotássá vedlik az egész. Az utolsó sajtótájékoztató, és az üres baseball pályán a labdát keresgélő Bush szerencsétlenkedése már igazán sajnálatossá teszi az egészet – bár W. tényleg valahol elvesztette a fonalat, és lehet, hogy még most sem érti, hol és hogyan…

Standard