Elzarándokoltunk a gyerkőccel az óvodai nyílt nap keretében megrendezett A kis gömböc előadásra, amit a Macóka csoport követett el, mert nevezett mese egyébként is éppen repertoáron van, no meg szocializálódjunk csak. Megint az volt a gond, hogy a gyerekekkel vajmi kevés baj volt, viszont a felnőttek kifejezetten bunkón viselkedtek. Mert az odáig érthető, hogy szerencsétlen szülő igyekszik a legjobb pozíciót megszerezni magának annak érdekében, hogy dvd-re vegye a csemete szereplését, de azért talán mégsem a többi gyerek műélvezetének kárára kellene ilyeténképpen foglalatoskodni.

Az előadás egyébként nem nyerte el Máté tetszését, mert a zsibongó kavalkádból kevéssé sikerült kiszűrni a cselekmény aktuális állapotát, és mikor elunta, hogy szlalomozunk egy helyben csupán azért, hogy lássunk valamit, és még ha látunk is, nem hallunk semmit, közölte, hogy ő most baromi éhes… Mivel a második produkció besült (a jövő Jacqueline du Pré-je kissé megszeppent a tornatermi gyülekezet láttán) – pedig Máté nagyon kíváncsi volt, hogy szól a gordonka – a felkészítő óvó néni felkiáltással oldotta meg a helyzetet: “énekeljük el együtt a Hull a pelyhes fehér hó kezdetű dalt!” – nyilván amolyan himnusz jelleggel, melynek súlyt adva az igazgatónő állva dalolni kezdett.

Hazaérve elkezdtem meseügyileg böngészni, és természetesen a Bartos Erika féle birodalom részét képező egyszervolt.hu portáljára ugrottam, ott elidőztem egy kicsit, mint mindig (kötelező néha bekukkantani, nagyon jó dolgok vannak ám ott), aztán rövid úton eljutottam egy hihetetlen jó helyre: a Virtuális Diamúzeumba. Az egy dolog, hogy nosztalgiából is megéri belesni a vetítőterembe, és meséket nézegetni, de az már komoly szakmai öröm, hogy milyen jó kis filmes diabázis található az oldalon: még Eizenstein Patyomkin páncélosa is ott van! De olyan gyöngyszemekkel is találkozhatunk, mint a Miért a legfontosabb művészet számunkra a film 1952-ből, A film útja 1963-ból, vagy a Chaplinről szóló bemutató – többek között.

Tegnap, azaz pénteken az m2 Válaszd a tudást című műsorában, amit egyébként Szegeden állítottak össze ez alkalommal, ezért több szegedi vonatkozás is fellelhető benne, látható volt egy blokk az Amerikanisztika tanszékről: Réka és a hallgatók nyilatkoznak arról, mi is az amerikanisztika, és persze – nem elhanyagolandó módon – miért is érdemes ide felvételizni, ide jönni tanulni, mit kap az ember, ha itt tölt néhány évet, és mit is lehet kezdeni azzal a fránya diplomával, amin az enigmatikus (?) amerikanisztika szó szerepel. Tessék figyelmesen sasolni!

A Filmről filmre c. előadássorozat november 21-i előadását tartottam a Philip K. Dick művéből Steven Spielberg rendezésében készült Különvélemény (Minority Report) című filmről (az eredetileg tervezett és sajnálattal módosított Kamera által homályosan c. film helyett – ezúton is elnézést a változásért). Elsősorban a vizuális megjelenítésre és annak stiláris vonatkozásaira koncentráltam, és igyekeztem valamennyire kontextusba helyezni a filmet és annak megannyi vonatkozását. Szó volt a különleges és azóta is meghatározó színpaletta megteremtéséről (a bleach-bypass technológia használatáról), és megpróbáltam a Tom Cruise által alakított John Anderton előtt felvillanó interfész modus operandi-ját egy kicsit összekapcsolni már létező képmodellezési lehetőségekkel.

Ezért aztán a valamilyen szinten köthető Photosynth szoftverről is ejtettem néhány szót, rávilágítva, merre is halad a világ vizuális kultúra és technológia területén. Mivel az előadás keretén belül nem volt alkalmam megmutatni, miről is szól a Photosynth, most pótolom az elmaradást, ha valakit érdekel.

(Filmkultúra, 2007. november)
http://www.filmkultura.hu/2007/articles/films/bourne.hu.html

Kevés olyan kommersz áramlatba illő film pörög jelen pillanatban a világ mozijaiban, amely annyira megmozgatná a kritikai-tudományos közvéleményt, mint a Paul Greengrass rendezte harmadik Bourne-performansz, a Bourne ultimátum (The Bourne Ultimatum). Tekintélyes kritikusok, köztük Roger Ebert külön fórumrészeket nyitnak meg olvasóiknak, hogy együtt kibeszéljék a filmről alkotott véleményüket, és talán még tekintélyesebbnek számító tudósok, köztük David Bordwell szentel immáron két hosszabb elemzést is a nemrégiben bemutatott opusznak. Van, aki isteníti a filmet, stiláris megújítónak tartja a rendezőt, üdvözli a vizuális innovációt (pl. Anne Thompson a Variety-ben), mások, főleg Bordwellel egyet értve, óvatosabban kezelik a film formai megoldásait, és arra hívják fel a figyelmet, hogy a gyorsaság és az „unsteadicam” használata sokkal inkább a számos sebből vérző elbeszélés és a néhol kifejezetten inkonzekvens cselekményépítés esendőségét hivatott palástolni. Egy azonban már most látszik: a film (pontosabban az egész trilógia) sokáig a kutatók napirendjén lesz, így számíthatunk még különböző elemzésekre és vélekedésekre bőven.

[…]

„Bourne. Jason Bourne. Illetve, ki is vagyok valójában?”

A Robert Ludlum által megálmodott és papírra szabott karakter valójában nem sok eredetiséget hord magában: a világirodalom vonatkozó szakasza kilójával szállítja az amnéziás hősöket, akik külső harcukat csupán saját identitásuk meglelésének vagy éppen stabilizálásának érdekében vívják. Adva van egy szupertitkosan kiképzett szuperügynök, aki szuperül beszél nyelveket, és ennek megfelelően verhetetlenül verekszik meg hasonló szuperkiképzést kapott szuperügynökökkel. Valójában azonban egyetlen plusz ereje az identitás hiányában lelhető csupán. Ha ugyanis nincs stabil identitás, nincs (narratív) múlt, nincs családi illetve érzelmi kötelék, akkor veszteni való sincs – ez pedig mindig veszélyes az aktuális ellenfélre.

Rövid villanások egy elfeledett múltból, apró emlékképek azért vissza-visszatérnek Bourne emlékezetébe, hol iránytűként szolgálva, hol pedig felzaklatva hősünket. Egy ilyen paranoid diegézisben ugyanis, amiben hősünk kénytelen élni és önmagát keresni – persze csakis azért, hogy a világ számára a végén meghaljon és eltűnjön, ami pedig paradox módon élete kezdetét jelenti – az iránytű rendszerint kiismerhetetlen irányzékot biztosít, a villanások és az emlékezet-foszlányok pedig sok esetben a freudi fedőemlék logikája alapján működnek: azért vannak ott, hogy valami mást, valami sokkal traumatikusabbat, valami elképzelhetetlent fedjenek el (Freud 1991, 47). Tulajdonképpen akár egy pszichoanalitikus folyamatot is vizionálhatnánk a Bourne-történet fejlődésében, ami annyira klasszikus irányban halad, hogy az már-már gyanús. De semmi trükk nincs benne: nem a szavak, hanem a tettek és a cselekmény dominál. Olyan ez talán, mint a klasszikus és a Dashiell Hammett illetve Raymond Chandler nevével fémjelzett detektívregények főhősei közötti egyik alapvető különbség: míg előbbi a deduktív logikára támaszkodva mintegy verbálisan oldja meg az ügyet (ez lenne a klasszikus, freudi pszichoanalízis útja), utóbbi beleveti magát a nyomozásba, testestől, lelkestől, olyannyira, hogy minden pillanatban életveszélynek teszi ki magát (ez már inkább valamiféle lacanista út: a Valóssal való szembetűzésnek vélhetjük).

[…]

A cikk folytatása a Filmkultúrában olvasható!

Sajnos ritka, amikor az egyetemi hallgatók olyan üzenetekkel sokkolják a közvéleményt, amelyek nem csupán arról szólnak, hogy az éppen regnáló kormány aktuális tandíjtervezete ellen kell tiltakozni (itt is érdemes lenne egyébként belekukkantani, mi ellen is kellene pontosan tiltakozni, és hogyan, ami talán célt is érne egyébként…), hanem olyan alapvető oktatáspolitikai és tágabb körben véve társadalmi kérdéseket feszegetnek, amiken ideje lenne már végre nagyon komolyan elgondolkodni, és utána nagyon okosan cselekedni. Réka kapott egy linket az egyik hallgatótól az alant megtekinthető rövid filmhez, amit a kansasi egyetem hallgatói készítettek – nem kell rögtön legyinteni, hogy “hja, ez megint Amerika!”, ugyanis a felvázolt problematika felénk éppen annyira érvényes. Bár erről nyilván a hallgatók tudnának érdemben nyilatkozni.

Az Index arról számol be, hogy Hillary Clintonnak most éppen nem áll olyan jól a szénája a választások tekintetében, merthogy az iowai kukoricatermelők szemében nem ő, hanem párttársa és egyben legnagyobb elnökaspiráns riválisa, Barack Obama lenne az, aki képes változást hozni. Az Index szerint

A pillanatnyi állás szerint Obama vezet 30 százalékos támogatottsággal, Hillary (republikánus kódneve: a sátán liberális szukája) 26 százalékkal a második, John Edwards 22 százalékkal a harmadik. Statisztikailag releváns elmozdulást csak Obama produkált, hét százalékkal növelte táborát fél hónap alatt.

Még ha valaki nem is igazodik ki teljesen a tényleg bonyolult amerikai elnökválasztási rendszerben, akkor is érdemes néha (legalább) média vonalon rápillantani, mi folyik arrafelé. Először is ott van a példátlan webes erőfitogtatás: a blogokon kívül a YouTube-on prezentált szakadatlan videóáradat – kár lenne kihagyni! Alapos elemzést érdemelne meg, hogyan illeszkednek az arculati elemek, a stílusjegyek és maga a kampánystratégia az adott jelöltekhez: kész szemiotikai aranybánya!

De amiért klaviatúra püfölésre ragadtam magam, az mégis inkább az, hogy a Szívek szállodája záró epizódjának végkifejlete az lett, hogy Rory bizony nehéz fába vágja a fejszét, ugyanis Obama sajtóstábjának tagja lesz. (Az egy külön misét vagy legalább bejegyzést érdemelne, hogy az egyes tévé sorozatok hogyan foglalnak állást egy-egy politikai helyzetben – de ez most nem az a bejegyzés ill. mise.) Namármost, nem kell túl nagy Sherlock-i képesség ahhoz, hogy rögtön felfedezzük az összefüggést Rory belépése és Obama hirtelen előretörése között, ugye? Már csak az a kérdés, Dr. House ki mellé áll…