DragonWeb

• Kecskebűvölők (The Men Who Stare at Goats)
• Értékelés: ★★★☆☆
• Web: http://www.themenwhostareatgoatsmovie.com

Szerethető, néha egészen kellemes fekete humorral átitatott jedi-trip a Kecskebűvölők, amin jól elszórakozik az ember, amíg a moziban ül, de utána valószínűleg csak egy-két hangulateleme marad majd meg az utókornak, ha megmarad, mert bármilyen nagyszerű alakításokkal is sikerült kitölteni a másfél órát, bármilyen abszurd ötletre is épül a film, sajnos nem igazán tudtak mit kezdeni az egésszel az alkotók. Ez a jelenetek összekötésében, a történet kibontásában is látszik, de a legszembeötlőbb teszetoszaság a film lezárásakor jön el, amikor is jól láthatóan fogalmuk sincs, hogy lehetne ennyi ökörködést méltó módon lezárni. A háborúsdi, pláne a Közel-Keleten megadja az egésznek a politikailag megtámogatott szatírát, de sajnos ezzel sem tudnak igazán mit kezdeni: Irak csupán díszlet marad, és nem tud szervesen beleilleszkedni a történetbe (vagy fordítva inkább – az eredmény szempontjából mindegy). Nem sikerül az ismételten brilliáns alakítással előrukkoló Kevin Spacey manipulátor-figuráját sem elintézni a leszámolásnál, még akkor sem, ha lelépése önmagában jó poén mentén történik. Nem sikerül csúcsrajáratni George Clooney überelhetetlen zseniális-őrült karakterét, még akkor sem, ha komoly fapofával ledzsedizi magát az egyébként szintén remekelő Ewan McGregor arcába bámulva. És a felülmúlhatatlan Jeff Bridges sem lélegezhet fel túlságosan, mert hippi-pszicho-katona szerepe egyszerűen nem engedi kitörni a nagy svunggal de kevés átgondoltsággal megrajzolt, nem is olyan nagyon önreflexív klisékkel megsegített figurából. Már megint egy olyan filmről van itt szó tehát, ami részleteiben – ne féljünk a jelzőtől – zseniális, azonban a filmkészítők egyszerűen képtelenek voltak mindezt egységes, egyenletes színvonalú egésszé gyúrni.

Tovább »

Megjegyzés [2]

• Vakító fehérség (Whiteout)
• Értékelés: ★★☆☆☆
• Web: http://whiteoutmovie.warnerbros.com

Az volt a tél
Szörnyű tél
Dimitrij legendát mesél
Hallgatom: Léna eltűnt egy hajnalon
Többé nem várt, s a trojka állt a friss havon
(Omega: Léna)

A szerencsétlen honi címadási gyakorlatéknt fogkrémreklámmá silányított megjelöléssel ellátott Vakító fehérség tulajdonképpen akár jó film is lehetne, ha ki tudná használni az Antarktisz atmoszférájának utánozhatatlan jegességét és klausztrofóbáját, és nem erőltetné a bináris oppozíciók geográfiai allegóriáját (Miami – napsütéses – izzadós – bűn versus Antarktisz – sötét – jeges/hóviharos – vezeklés/felépülés), és nem erőltetné a főhősnő misszióval párosuló terapeutikus célzatú önkétes száműzetésének értelmetlenségét. Sajnos azonban nagyon mondani akar valamit (mit?), és sikeresen felvonultatja a kelléktárban fellelhető klisé-rengeteget, mégpedig válogatás nélkül. Az, hogy már az elején egyértelmű, ki a jó lány és ki a rossz fiú, nem segít az ügyön, így a néző alig várja, hogy valami rendes hóvihar betemesse a helyszínt, vége szakadjon a szenvedésnek. A sztori érdektelenségét is bebiztosítják egy történelmileg tökéletesen átgondolatlan és hiteltelen apropóval (szovjet gyémántcsempészek, akik egymást gyilkolásszák a hidegháború kellős közepén, no és persze hol máshol, mint a Déli-sark környékén, nehogy számottevő populáció közelében zuhanjanak le?!), és logikai bukfencektől hemzsegő, ad hoc jelleggel kapcsolódó jelenetsorokkal spékelik meg – nem is tud becsületes thrillerként funkcionálni a film.

Tovább »

Megjegyzés [2]