digitális, web

#nemkamu: az álhírekről

[Úgy szokott kezdődni a nap, hogy Palatinus Dávid Leventével Messengeren megosztunk valami olyan tartalmat, ami beindít egy erőteljes gondolati reflexiót, és görgetjük, görgetjük, adunk hozzá értelmezési horizontokat, hol pedig csak morzsákat, majd mindig megállapítjuk, hogy ezt meg kéne írni, le kéne jegyezni, és persze minden alkalommal felmerül, hogy vajon egy chat beszélgetésre hogy a francba lehetne hivatkozni. (Tényleg, hogy?) Most erőt vettünk magunkon, és a beszélgetést kifésültük, hogy egy bejegyzés születhessen belőle: ha működőképes a formátum, ezen a vonalon kísérletezünk tovább. Első ilyen állomásunk, avagy a DZ-PDL pilot, az álhírek természetrajzát boncolgatja: nem mellesleg bemelegítésnek tekinthető a november 6-i rózsahegyi pódiumbeszélgetésre (erről később), ahová már most annyi témát listázunk szerintem, hogy jaj nekünk, ha végig akarnánk menni rajtuk. Szóval: az álhírek, a post-truth, és ami ezzel kapcsolatban hirtelen eszünkbe jutott.]

DZ: Rengeteget beszélünk manapság a post-truth korszakáról, arról, hogy vajon hogy vagyunk képesek hinni az álhíreknek, vajon miért kattintunk minden hülyeségre, és miért tudnak az áltartalmak elbizonytalanítani bennünket olykor-olykor. Mi lett az igazsággal, mi lett a józan ésszel, a racionalitással, és vajon tényleg Trumpnak és a Brexitnek köszönhetjük azt, hogy már magunk sem tudjuk, mi igaz és mi nem? Tényleg a közösségi média bűne, hogy meginogtunk kissé?

Ha hihetünk Fredric Jamesonnak, akkor azt mondhatjuk, hogy egyrészt a történelemmel való viszonyunk fokozatos megszűnése, valamint az érzelem hanyatlása ürügyén beköszöntő laposság az, ami megakadályozza azt, hogy bármiféle mélyebb igazságot képesek legyünk feltárni. Egészen konkrétan beszél a laposságról (pl. kétdimenziós képernyők, lapos, tükröződő felületű felhőkarcolók stb.), melynek esztétikai-kulturális dimenziója azonban jóval túlmutat azon, mintsem hogy szimpla manifeszt jelenségként értékeljük őket. Valamiféle skizofrén törés okozta blokk keletkezik a jelölőlánc működésében (itt persze már Lacanra utal, lehámozva meglátásainak klinikai-analitikai kontextusát), melynek következtében már nem a történetiség relációjában értelmezhető igazság (vagy hamisság) fogalmai az operatív kifejezések, sokkal inkább valami letaglózó affektív (magyarul érzelminek fordították, de azért az affect nem egyenlő az emotionnel) túlcsordulás (akár negatív, akár pozitív irányban) irányítja a jelen megértését.

Bővebben…

Standard
gasztro

Kávés napok

Tudom, tudom, mindennek van minimum országos, de talán még nemzetközi napja is: de akkor miért ne lehetne épp a kávénak is? Minek, minek? Hát mondjuk azért, mert a kávé, a kávézás picit többről szól annál, hogy lefolyik a kávé a kotyogósban, vagy bedobod a kapszulát a gépbe, és utána gyorsan felhajtod az italt, mert rohannod kell, annál pláne többről, hogy ne is érezd az ízét, mert teletolod tejjel és cukorral (meg miegyébbel). Lassan, de biztosan terjed mifelénk is az újhullámos kávékultúra, ami a rátapadt hipszter máz ellenére egy fantasztikusan jó dolog: arról szól, hogy 1) becsüljük meg azokat az embereket, akik minden nehézség ellenére minőségi termesztést folytatnak a világ különböző tájain, támogassuk, hogy fenntartható módon működjön a folyamat; 2) ismerjük meg, fedezzük fel a kávé származási helyeihez köthető jellegzetes ízeket; 3) értékeljük a szakértő, szakszerű kávékészítést, és hagyjuk magunkat fejlődni; 4) tanuljuk meg élvezni a kávét, a kávézást, ismerjük meg a különböző országok, népek kávékultúráját. Ugye, hogy picit több ez, mint a restiben vett keserű? Merthogy a kávé alapvetően nem keserű, sőt. Ha keserű, akkor ott valami nagyon nem stimmel. A kávé ugyanis gyümölcs, és mint általában az ízletes gyümölcs, valamiféle gyümölcsös íz kerekedik belőle, akárhogy is állunk neki a feldolgozásnak. A szkepszist hessegessük is el: szereted a keserű eperlekvárt? Nem? Azt mondod, az romlott, vagy valamit nagyon elszúrtak a készítése során? Tökéletesen igazad van! Ugyanez van a kávéval is, ezt tessék elhinni.

Bővebben…

Standard
blog, web

Fotópályázat – egy lájk is segít

Még a nyáron küldtem be az #IstandwithCEU egyik tüntetésén készített képemet a PES Group éves pályázatára, kb. zéró reménnyel arra nézvést, hogy az én képem bármilyen szűrőn is átmehetne. Tetszett a kép, mert úgy érzem, sikerült valamit elkapni abból a pillanatból, de megkímélek mindenkit attól, hogy elkezdjem elemezni, mi minden forogna az ember fejében a kép láttán. Röviden csupán annyit kérnék, hogy ha már eljutott idáig a kép, a kurátorok úgy vélték, megmérettetheti magát más, akár sokkal profibb képekkel szemben is, ha másnak is tetszik, legyen szíves segítse, egyengesse az útját egy lájkkal. Tessék persze megnézni a felhozatalt, vannak nagyon jól sikerültek, nagyon jó pillanatok, szóval jó kis társaságba került az én kis jpeg-em 😉 Köszönet előre is minden lájkolónak!

Zoltán Dragon, Budapest, Hungary

Posted by PES Group in the European Committee of the Regions on Monday, September 18, 2017

Standard
digitális, egyetem

Neptun, encore

A tavaszi félév végén az országban utoljára állt át az SZTE a Neptun tanulmányi rendszerre, a várakozáskhoz képest egyébként meglepően zökkenőmentes volt a procedúra, amennyire lehet sejteni, az egyetemi informatikusok mindent megtettek annak érdekében, hogy a nem csak hírből szörnyű tanulmányi rendszer egyáltalán működjön (minden elismerésem az övék egyébiránt). Mondjuk ki, legyünk túl rajta: a Neptun nem egy jól sikerült rendszer. Lehet, hogy valahol, valamire, valamikor jó volt, vagy jó lehet, de az semmiképpen nem az, amire, ahol, és amikor használjuk. Merthogy nem lehet rendesen használni. 2017-et írunk, tessék megnézni a világ legegyszerűbb online felületeit, hogy néznek ki és mit csinálnak, majd meg lehet nézni a világ legbonyolultabb online felületeit, hogy néznek ki, és hogy működnek, utána sajnos más konklúzió nem lehet, mint hogy a Neptun bizony nem erre a korra termett, és nem a kor kihívásaira ad választ, és egyáltalán nem úgy funkcionál, ahogy kellene. Lehet biztosan toldozni-foltozni, de nem tudom, érdemes-e: ilyenkor szoktak úgy dönteni egyébként, hogy a teljes kódot újraírják, mert már menthetetlenül elbaltázott az egész az alapoktól.

Bővebben…

Standard
könyv, publikáció

Új kötetek az AMERICANA eBooks-tól

Mielőtt bárki is azt hinné, hogy kitört a nyári szünet, bezuhant a meló, nincsenek újdonságok, hadd jelezzem gyorsan, hogy minden nehézség ellenére, az AMERICANA házatáján lázas munka folyik, készül az új szám, kijött két kötet, és idénre még koránt sincs vége. De nem sopánkodni vagyunk itt, hanem ünnepelni, mert egy magyar-, és egy angolnyelvű (ám mégis magyar vonatkozású) könyv jelent meg gyors egymásutánban: először a Bollobás Enikő által szerkesztett, fiatal kutatócsoport szövegeiből álló, A szubjektum színeváltozásai, majd pedig a Radnóti Miklós novelláit tartalmazó, John K. Cox csodálatos fordításában először olvasható The Poet and the Woman. Szokásunkhoz híven, az e-könyves verziók ingyenesen letölthetők, szabadon terjeszthetők, a lényeg úgyis az, hogy minél többen olvassák a szövegeket, míg a nyomtatott, ám igen szép kivitelű példányokat a szokásos online felületekről lehet beszerezni. Némi ízelítő:

A szubjektum színeváltozásai. Narratív, kapcsolati és testi alanyiság az irodalomban és a kultúrában

A Bollobás Enikő szerkesztésében megjelent kötet az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolája Testi, kapcsolati és narratív alanyiság az irodalomban és a kultúrában” elnevezésű kutatócsoportjának a munkája. A kutatócsoportot 2015 tavaszán hívta életre Bollobás Enikő; tagjai két féléven át, a doktori kurzusok adta heti rendszerességgel találkoztak. A szubjektumelméletek összetett problematikájának különböző témaköreit tanulmányozták, együtt járva be azt a különös elméleti teret, amelynek fogalmi keretét az elbeszélő alany, a kapcsolati alany és a korporalizált alany, valamint a performativitás alkotja.

További infó és letöltés »

* * *
The Poet and the Woman. Stories, Sketches and Miniatures

Miklós Radnóti (1909-1944) was a major Hungarian poet of the interwar period and Holocaust. Like his various volumes of poetry, the prose in this collection also combines traditional and modern themes and styles-and often produces unexpected results. Radnóti studied at what is today the University of Szeged and, in 1935, published his dissertation on the work of the novelist and poet Margit Kaffka (1880-1918). Born into a Jewish family in Budapest, Radnóti also spent time in France and Czechoslovakia before World War II. After periods of forced labor in Ukraine and Serbia, he was executed near Győr on one of the death marches in 1944.

This set of pre-war prose pieces spans a wide variety of settings, from peasant huts in Hungary to a bohemian nightclub in Venice, and from a ceramics studio to airports and battleships. The forms of the stories range from fables to triptychs of naturalistic vignettes, from spare, conversational narratives to a silent drama. As always, Radnóti’s emphasis is on emotions and people, whether they are writers, grieving children, booksellers, prostitutes, porters, or apprentices. More than anything, these are stories of lovers and love, dogged, irrepressible, illusion-free, and content-or at least natural.

More info & donwload »

Standard
digitális, web

Megosztási etikett az Instagramon

Amikor az ember egy olyan képet tesz fel az Instagram felületére, ami másoknak is elnyeri tetszését, előfordul, hogy beindul a reposzt, vagyis a tartalom mások által történő megosztása. Ennek megvan a bevett szokása, gyakorlata: mint minden más esetben (tudományos szövegben, újságcikkben, irodalmi idézetekben stb.), hivatkozni kell a tartalom előállítójára, ne adj isten még jelezni is lehet számára, hogy szeretnénk felhasználni az adott tartalmat. Ennek nem pusztán jogi oldala van, hiszen ha a tartalomelőállító figyelmét felhívjuk arra, hogy szeretnénk megosztani saját csatornánkon az ő tartalmát, akkor az nekünk generál forgalmat (meg persze neki is, hiszen explicit módon jelezzük, hogy ezt nem mi készítettük, hanem ő), illetve eleve megnyerhetjük az illetőt, aki bekövethet bennünket, és akár kollaborációig is fajulhat a dolog. Ha minden a normális kerékvágásban megy, akkor nincs is semmi probléma, sharing is caring, mindenki boldog, happy end. De mi van akkor, ha valaki kissé ügyetlenül hivatkozza az eredeti szerzőt az Instagram felületén, majd valaki más már a megosztott képet repostolja úgy, hogy nem az igazi eredetet, a tartalom előállítóját, hanem már a repostolt anyagot veszi át, és ott szerzőként nem a valós szerzőt, hanem a repostoló fiókját jelöli meg? Kezd zavarossá válni? Csavarjunk egyet a történeten: mi történik akkor, és vajon mi a helyes eljárás a sztoriban részt vevők számára, ha az eredetileg korántsem kereskedelmi céllal született kép végül egy webshop kereskedelmi célú posztjává válik? Így jártunk most a #BREW esetén: avagy a kísérlet még nem ért véget!

Bővebben…

Standard