digitális, web

Megosztási etikett az Instagramon

Amikor az ember egy olyan képet tesz fel az Instagram felületére, ami másoknak is elnyeri tetszését, előfordul, hogy beindul a reposzt, vagyis a tartalom mások által történő megosztása. Ennek megvan a bevett szokása, gyakorlata: mint minden más esetben (tudományos szövegben, újságcikkben, irodalmi idézetekben stb.), hivatkozni kell a tartalom előállítójára, ne adj isten még jelezni is lehet számára, hogy szeretnénk felhasználni az adott tartalmat. Ennek nem pusztán jogi oldala van, hiszen ha a tartalomelőállító figyelmét felhívjuk arra, hogy szeretnénk megosztani saját csatornánkon az ő tartalmát, akkor az nekünk generál forgalmat (meg persze neki is, hiszen explicit módon jelezzük, hogy ezt nem mi készítettük, hanem ő), illetve eleve megnyerhetjük az illetőt, aki bekövethet bennünket, és akár kollaborációig is fajulhat a dolog. Ha minden a normális kerékvágásban megy, akkor nincs is semmi probléma, sharing is caring, mindenki boldog, happy end. De mi van akkor, ha valaki kissé ügyetlenül hivatkozza az eredeti szerzőt az Instagram felületén, majd valaki más már a megosztott képet repostolja úgy, hogy nem az igazi eredetet, a tartalom előállítóját, hanem már a repostolt anyagot veszi át, és ott szerzőként nem a valós szerzőt, hanem a repostoló fiókját jelöli meg? Kezd zavarossá válni? Csavarjunk egyet a történeten: mi történik akkor, és vajon mi a helyes eljárás a sztoriban részt vevők számára, ha az eredetileg korántsem kereskedelmi céllal született kép végül egy webshop kereskedelmi célú posztjává válik? Így jártunk most a #BREW esetén: avagy a kísérlet még nem ért véget!

Bővebben…

Standard
egyetem, köz, politika

Lezüllesztett oktatás

Meglehetősen apokaliptikus hangnem uralkodik egy ideje az oktatásról, oktatáspolitikáról szóló cikkek megszövegezésében, a szakértők nyilatkozataiban, és talán már azok számára is nyilvánvalóvá vált, hogy valami nagyon nincs rendben, akik rendületlenül bíznak valami rakétaszerű kiugrásban (netán a PISA-tesztek elavultságának hirtelen felülvizsgálatában, eredményeink korrigálásában stb.). A Magyar Nemzet arról ír a kormányzati cselekvéstervezetre hivatkozva, hogy “a jelenlegi, 2014 és 2020 közötti uniós költségvetési ciklusban Magyarország rendelkezésére álló fejlesztési támogatás páratlan, ugyanakkor az utolsó lehetőséget jelenti hazánk számára arra, hogy a tudásalapú világgazdaságban versenyképes hazai felsőoktatás jöjjön létre”, ami lefordítva azt jelenti, hogy irtózatosan sok pénzt kellene valahogy elosztani egy olyan ágazatban, ahol az elmúlt időszakban csak és kizárólag drasztikus elvonások, szakok bezárása, létszámcsökkentés, folyamatos átszervezések, visszaszervezések, keresztszervezések, átalakítások, bezárások, fenyegetések, autonómiakurtítások, és hasonló, nem igazán a célként megnevezett helyzet felé irányuló intézkedések voltak jellemzőek. Tegyük most félre az aktuálpolitikai szlogeneket, a pártpreferenciákat, a jobbos-balos-libsi konténereket, és lássuk be, óriási a baj: ezt mondjuk onnan lehet tudni, hogy már annak a kormánynak is világos, amelyik a vidám barakk propagandájával valami oktatási kánaánt vizionált mindeddig. Nézzük sorban, miben látja a kormányzat a problémákat, és szerintem hol siklik már megint félre a cselekvési tervnek nevezett költési lista, ami ha megvalósul, évtizedekre tökéletesen esélytelenné teszi a magyar oktatási rendszert értékelhető eredmények elérésére.

Bővebben…

Standard
#BREW
digitális

A #BREW-kísérlet

Ha jól emlékszem, épp egy másik kutatás adatfelvételi fázisában voltunk, kávéztunk, és közben az Instagramon nézegettünk kávés képeket, amikor eszünkbe jutott, milyen jó is lenne hangulatos kávés képekkel bombázni a közönséget. Persze nem is akármilyenekkel, hanem az épp akkor favorittá váló, úgynevezett újhullámos kávéhoz kötődő atmoszférát, hangulatot, életképet szerettük volna képileg megfogalmazni, annak a rituáléval felérő mivoltát. Rá is kerestünk néhány ilyen jellegű profilra, és figyelni kezdtük, mit és hogy csinálnak, és innen egyenes út vezetett ahhoz, hogy egy újabb kutatási projekt körvonalazódjon (így kávézzon az ember kutatók társaságában). 2015 őszén az újhullámos közeg az Instagramon egészen jól behatárolható közösségként működött, mindenki ismert mindenkit, viszonylag alacsonyak voltak a követési számok, lassabban csorogtak a lájkok, viszont egyre csodálatosabb, kifejezőbb képi világ kezdett kirajzolódni, aminek a közös nevezője a kávé — a gyümölcs, a pörkölőből kiömlő bab, a frissen őrőlt szemcsék, és a lassan lefolyó, bordós-bíborosan melengető ital — feltétel nélküli szeretete. El is határoztuk, hogy valamilyen úton-módon “betörünk” ebbe a körbe, ami jelentős kihívás volt, hiszen akkoriban sem a kávé ezen ágához nem konyítottunk egy parányit sem, se iparági ismerősökkel nem rendelkeztünk, és visszatekintve azt is kijelenthetjük, hogy kevés fogalmunk volt arról, hogy működik az Instagram. Tudom, mindenki, aki posztolgat, azt gondolja, tudja, de ahogy a céljainkat kezdtük tudatosan megvalósítani, arra kellett rádöbbennünk, sajnos ez nem igaz. Eleinte egy kicsit trollos hozzáállással indítottunk, ami csupán annyiban nyilvánult meg, hogy el szerettük volna téríteni az érintett kávés közösségben az egyik leggyakrabban használt hashtaget, történetesen a #brew kifejezést (ami az alternatív kávé egyik megfelelője, akkoriban talán a legfelkapottabb volt), hogy a mi profilunkra irányítsuk az erre rákereső látogatókat, így biztosítva előkelő és megkerülhetetlen szerepünket egy olyan közegben, ahol a kutya se ismer bennünket. Hamar rá kellett jönnünk azonban, hogy ez az egész kaland ennél jóval összetettebb, és sokkal komolyabb felkészültséget igényel — és innen indult a valódi kutatás.

Bővebben…

Standard
egyetem, politika, pszichoanalízis

Lacani intervenció a CEU-ügy kapcsán

A címből már sejthető, hogy itt bizony okoskodás következik, de az ember egy idő után belefárad az aktuálpolitikai dimenziók fésülgetésébe, a süket fülek megnyitási kísérleteibe, és az elkeseredettségbe, és olyankor hátrébb lép egy picit, menekülni kezd olyasmibe, ami valamiképp meg tudja menteni még éppen ép elméjét. A pszichoanalízist meg speciel eleve pont erre találták ki. Nem hinném, hogy minden aspektusában stimmel a kontextus, nem is akarom ezt sugallni sem, de azért utazzunk kicsit vissza az időben, úgy 1968-ba, Párizsba, ahol Jacques Lacan, francia pszichoanalitikus az éppen az utcán masírozó diáksereg kiállásának hatására egy új megközelítéssel állt elő, amit majd egy évvel később mutatott be: a híres-hírhedt négy diskurzus modelljével. A diskurzus ebben a közegben társadalmi kapcsolódást, köteléket jelent, ami persze valamiféle nyelvi kifejeződésbe burkolózik. Bár nyilvánvalóan pszichés tematikába illeszthető ez a modell (az Ödipusz-komplexussal kapcsolatos akkor igen gyakorta tárgyalt problémákat hivatott részben feloldani), úgy tűnik, iszonyatosan pontosan rezonál a jelenlegi Lex-CEU problémakörre, elég ha már csak az elnevezéseket sorra vesszük: a Mester, az Egyetem, a Hisztérikus, és az Analitikus diskurzusai alkotják a négy dinamikát.

Bővebben…

Standard
digitális, könyv

Nem csökkenhet az e-könyv ÁFA

Sok-sok csúf és pixelt nem tűrő, cifrán káromkodós kört letudva lehet csak leírni (nyilván), hogy az EU Bírósága (amit már oly sokszor “éltettem” éles elméjű, velős, tájékozott, miegymás döntését illetően) hivatalosan is letette vokság amellett, hogy míg a nyomtatott könyvek általános forgalmi adója kedvezményes, sajna az e-könyveké nem lehet az, még akkor sem, ha ezzel történetesen épp egy alapos EU-s irányelvvel mennek most szembe (ti. az olvasás promótálása, merthogy bitang nagy problémáink vannak már így is, és mi lesz még…). Hogy miért? Ezért:

The court reasoned that the exclusion of reduced rates for digital books was the consequence of a specific VAT regime for e-commerce for which clear and uniform rules needed to apply. […] “(It) would effectively compromise the overall coherence of the measure intended by the EU legislature, which consists in the exclusion of all electronic services from the possibility of a reduced rate of VAT being applied,” the judges said.

Tehát a helyzet az, hogy az EU Bírósága szerint világos és egységes ÁFA-szabályozásra van szükség az e-kereskedelemben (ahová ugye az e-könyv is tartozik per definitionem), így nem lehet kivételt tenni speciel a könyv elektromosnak mondott formátumával sem, még akkor sem, ha a józan ész (hahaha!), vagy akár az EU úgy egyébként (lásd: irányelv) ezt mégiscsak szeretné. Ne szeresse. Várom, mikor jön el az idő, amikor a kolbásznak, egyéb sertéshúsnak, vagy egyéb, kedvezményezett körbe tartozó terméknek feltolják az adóját, ha online rendelnéd: apropó, hogy is van az akkor, hogy a nyomtatott könyv akkor is kedvezményes ÁFÁ-val tolul elénk, ha épp online vásároljuk? (Nehogy szóljon valaki a jó jogászoknak, még megvizsgálják, és elkaszálják ezt is.) Előre az olvasott Európáért, barátaim!

Standard
egyetem

Lassulj, professzor!

Éppen az az időszak van, amikor mindenféle adatbázisokban kell (külön-külön persze) frissítgetni a személyes és publikációs adatokat, ráadásul épp beindult a félév, tehát még az egyetemi tanulmányi rendszerben is folyamatosan adminisztrálni kellett, és miután elátkoztam ezen borzalmasan emberellenes interfészek tervezőinek és kivitelezőinek teljes családfáját, tökéletesen átéreztem mindazt, amiről még 2013-ban írt két kanadai professzor, Maggie Berg és Barbara K. Seeber. Besokalltak ugyanis pontosan ezen, hogy egész egyszerűen lassan több időt töltünk el azzal, hogy adminisztrálunk, mint azzal, hogy kutatunk és/vagy oktatunk. Véleményük szerint ez az egész a tudományos szféra elvállalatosodásának, a piaci szemlélet térnyerésének köszönhető, ahol már valójában nem is az számít, milyen minőségű az előállított termék (lásd: publikáció, kutatási anyag stb.), mert az a lényeg, hogy 1) benne van-e a rendszerben, és ha igen, akkor 2) mekkora idézettséget és/vagy impakt faktort hoz. Vagyis már tökéletesen mindegy, ki mit csinál, a lényeg, hogy szorgosan dokumentálja mindezt. Rengeteg összetevője van mindennek, és a két tudós The Slow Professor: Challenging the Culture of Speed című tanulmányukban, amiből később könyv is készült, részletesen bemutatják, hol csúszik el ez az egész történet. Először is, ott a publikációs kényszer: “publikálj, vagy pusztulj”, vagyis minél nagyobb szövegkorpuszt állítasz elő, annál menőbb vagy, ha máshogy nem is, legalább kvantitatív szempontból. Sajnos az adminisztratív rendszerek egyelőre ezt a szempontot preferálják. Aztán ott van az egyetemi-felsőoktatási környezet átalakulása: pontosan olyan ma egy ilyesféle intézet működése, mint egy nagyvállalaté, és egyre inkább azok a szempontok is érvényesülnek mind strukturális, mind pedig (borzasztó még leírni is) termelési oldalon. Mindez pedig azt eredményezi, hogy az oktatók (akiknek ugye kötelességük kutatást végezni és konferenciákon előadni, publikálni az oktatási és oktatás- valamint tudományszervezési feladatokon túl) éppen olyan stresszesek, mint a multik túlóráztatott dolgozói.

Bővebben…

Standard