Az őszinte ideológiáról

Olvasom a Republikon egy rövid elemzésében, amit a társadalomtudományi szakok védelmében fogalmaztak meg, hogy a szakokkal kapcsolatos, józan ésszel és gazdasági-munkaerőpiaci racionalitás mentén nem indokolható döntések mögött valamiféle “őszinte ideológiai meggyőződés” bújik meg, ami egyébként, írja a szerző, a legtöbb kormányra jellemző jellegzetesség. Vagyis:

A Fidesz nem azért gondolkodott a nemzetközi kapcsolatok vagy éppen a társadalmi tanulmányok alapszak megszüntetéséről, mert fél attól, hogy rezsimjére a nemzetközi és társadalmi folyamatokat értők veszélyt jelentenének. Ha az utóbbi év folyamatai irányadók, mire az idén szeptemberben e szakokat kezdő hallgatók lediplomáznak, a rezsim az ő segítségük nélkül is megdőlt. A helyzet bizonyos szempontból rosszabb: a kormány alighanem elhiszi, hogy az a helyes, ha ő dönti el, ki mit tanul – és hogy a társadalomtudományok haszontalanok.

Kicsit kételkedem a fenti logikai menetben: ha annyira őszinte és mélyen gyökerező ideológia vagy meggyőződés lenne a szakokkal kapcsolatos elgondolás, akkor nehezen lenne magyarázható, hogy óráról órára másként és másról nyilatkoznak a kormányzati szereplők, valamint más és más szakok kerülnek föl-le a megszüntetendő szakok listájának elemeiként. Mindez azt sejteti, hogy az egyetlen azonosítható karakter az elmúlt napok felsőoktatást érintő döntésféléivel éppenséggel az ideológia és a meggyőződés teljes hiánya. A mély, őszinte ideológiai meggyőződéssel ugyanis az a helyzet, hogy biztos alapokon nyugszik, követhető, és víziót ad: múlt, jelen és jövő tökéletes narratív fonalat alkot, a döntések pedig világosan levezethetőek ebből. Ha látható lenne ilyen, akkor arra pedig akár gazdasági, akár társadalmi összefüggéseket is fel lehetne – és kellene is persze – vezetni, amiről jól láthatóan szó sincs. Maradjunk tehát annyiban, hogy egy bődületes hiátus tátong az egész mélyén – ami nem ad reményre okot. Ebből a nézőpontból (vagyis annak abszolút hiányából) ugyanis hiába próbál bárki bármivel érvelni akár pró, akár kontra. Előbb az űrt kellene megtölteni. Ennek pedig vajmi köze van az egyes szakokhoz, vagy úgy általában a felsőoktatáshoz, pláne annak tervezett, sokadszori átalakításához.


Szakok és jövőjük

A közéletet ismét a felsőoktatást érintő átalakítások foglalkoztatják, ami nem lenne önmagában rossz dolog, de ahogy azt már megszokhattuk, a felháborodás és a kétségbeesés hangját hallhatjuk egyik oldalról, a kapkodós, magyarázkodós, cinikus riposztokat a másikról. Az sem zavar már senkit, hogy teljesen nyilvánvaló, valaki nem mond igazat (ha valaki látta tegnap Baló György műsorában Palkovics államtitkár úr megnyilvánulását, és az őt követő Tausz Katalin világos válaszát, nem kérdés, ki a hunyó) – a lényeg ismét az érdekcsoportok azonosítása és szétzilálása, a megosztás politikája, a tesztelés, hogy ki meddig tud vagy mer elmenni. A helyzet percről percre változik (látszólag), és ma már tudjuk (?), hogy az előre belengetett, nagy bázissal rendelkező szakok úgymond megmenekülnek, a sajtó a kormány visszakozásától hangos. Arról kevesebb szó esik, hogy ennek mi az ára. A – nem véletlenül – sokat hangoztatott egyetemi autonómia kérdése mellett ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy a felháborodást kiváltó szakmegszüntetések farvizén a kisebb, így mozgósításra, tömegbázisra nehezen bazírozó szakok léte vált kérdésessé: például a filmtudomány és a vizuális kultúra – azért emelem ki ezt a kettőt, mert egyrészt félelmetesen nagy a csend körülöttük, hallgatnak róluk, másrészt nyilván személyes és szakmai érintettséget is bejelenthetek. A két tudományterület napjainkban a kultúrkritika vezető csapását jelentik nemzetközi szinten, és mára sikerült a témát lefedő, világszínvonalú képzéseket kialakítani itthon is. Pontosan ezt veszélyezteti a csönd, a kompromisszum rosszabbik felén való tengődés: alapvetően nem lehet alkupozíció az, hogy egyik szak megmarad, de a másik kárára. Ragaszkodni kell ahhoz, hogy megalapozott, szakmai alapú, indokolt döntések szülessenek, és ne a napi politikai érdekek vagy hasfájások (jelen pillanatban ez utóbbi tűnik az egyetlen érvrendszernek a kormányzatot képviselők mondandójában, mert se szakmai, se észérvek nem hangzottak még el) határozzák meg a felsőoktatás kínálatát! Ragaszkodni kell a szabad egyetemhez, a jövő nemzedékeinek azon jogához, hogy szabadon dönthessen, mit és hol akar tanulni! Egyszer már elengedtük a lehetőséget – nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy ismét a fejünk fölött döntsenek a sorsunkról.


Mobilos bölcsész képzésekről a SmartMobilon

Két évvel ezelőtt voltam utoljára a SmartMobil konferencián, amikor a Digitális Kultúra és Elméletek Kutatócsoport nevében mutattam be a Telekomnak címzett, középiskolások és felsőoktatásban részt vevő hallgatók mobil és közösségi média felhasználásról készített kutatást. Volt azért egy másik apropó is: akkor lengettük be először, hogy a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán beindítjuk a mobil és közösségi média speciális képzést, amit aztán a szakirányú továbbképzés is követett azóta. A mostani előadás tehát már arról fog szólni, amit az elmúlt két év alatt elért a képzés: a teljesült célokról és persze a további tervekről. Mindemellett pedig ejtek azért néhány szót arról, mi köze a humán tudományokkal foglalkozóknak a mobiliparhoz, a szolgáltatói szektorhoz, és úgy általában véve az infokommunikációs munkaerőpiachoz, és miért jár jól a munkáltató, ha ilyen képzettségű embert alkalmaz. Íme a prezentáció:


Forintosított szívverés

A dolgok internete, a viselhető számítástechnika és a mobil kütyüsödés új szintre lépett nemrégiben, amikor a fitnesz tevékenységekbe fektetett erőt és intenzitást, ennek mérőeszközeinek (és incentíváinak) használt applikációit, és a piacot-financiális dimenziót is összekötve létrejött a FitCoin. A képlet ördögien egyszerű: ha már a mindenféle okoskarkötő, fitness tracker, futáshoz, biciklizéshez használt app úgyis méri és kiértékeli a tevékenységünket, ideje pénzügyileg is konkretizálni, mit is “termeltünk” az edzésekkel eltöltött idő alatt. Merthogy, tudjuk, az idő pénz – akkor az edzésre, a mozgásra, vagy az egészségmegőrzésre, netán élvezeti sportolásra szánt idő sem lehet kivétel. Erre épül tehát a működési logika: az edzések alatt nyilvánvalóan felpörgő szívverésünket pénzre konvertálja a rendszer, ami persze virtuális (FitCoin egyértelműen a BitCoin analógiájára kitalált elnevezés), ám a későbbiekben akár kedvezményként, akár konkrét fizetőeszközként tudjuk is használni sportszerek, edzések stb. esetében. Vagyis ebben az esetben nem pusztán a számítástechnikai kapacitás és lehetőségek mentén bányásszuk a virtuális valutát, mint azt a BitCoin esetében tehetjük, hanem saját testünket állítjuk át a termelés motorjává: a mozgásunk, mintha csak kilépnénk az allegorizáló képletből, ténylegesen bányássza a pénzt. Amint az Evgeny Morozov megjegyzi, összenő, ami összetartozik: Amerika megszállottsága a technológia, fitnesz és a pénzügyek tekintetében végre egy pontban sűrűsödik, aminek persze erőteljes implikációi vannak.

Morozov arra mutat rá, hogy a mostanság az élet majd’ minden területére rászabadított információs réteg, ami alapján a mindenféle, célorientált alkalmazás működik, valójában az eleddig pusztán örömet okozó elfoglaltságainkat formálja át valamiféle haszonelvű tevékenységgé. Ennek az egyre inkább összekötött, hálózatiságában kiteljesedő életmódnak azonban pontosan az a veszélye, hogy a tevékenységekké változtatott időtöltés éppen az egész értelmét veszti el a mérhetőség és a hasznosság miatt: pláne ha még az egészet valamiféle financiális modellbe oltva működtetjük. És persze ne feledjük mindennek a poszt-apokaliptikus árnyoldalát is, hiszen akár a filmes ötletelést (lásd: Mátrix és hasonszőrű társai), akár a tudományos-fantasztikus felhozatalt vizslatjuk, bizony nem sok lépés választ el attól bennünket koncepcionálisan, hogy puszta energiaforrássá devalváljuk magunkat.


Pont, szóköz, szóköz, új mondat

Egy korábban a Slate-ben publikált kirohanást izzít újra a The Chronicle of Higher Education tegnapi cikke, mégpedig valami olyasmivel kapcsolatosan, ami számomra minden egyes AMERICANA szám, illetve e-könyv szerkesztése során száz százalékos megbízhatósággal elő szokott jönni: ez pedig nem más, mint a mondatvégi írásjelet követő kettő szóköz esete. Ha valakinek rendbe kellett már tennie szöveget, akkor nagyon jól tudja, mennyire gyűlöletes dolog az ilyesmi, és korra, nemre, tiszteletre tekintet nélkül indul be a szitokáradat, amikor a sok egyéb mellett (vagy még inkább: előtt) ezzel is foglalkozni kell, holott – mondom én – semmi nem indokolja, hogy a szerző már csak a szóköz billentyű dupla nyomogatásával is fárassza magát. Ennek ellenére, ahogy azt Farhad Manjoo, a Slate szerzője is megjegyzi, a dupla szóközt használók mindenütt ott vannak, iskolázottságra, társadalmi helyzetre, vagy netán ízlésre való tekintet nélkül. De honnan ered ez a förtelmes tipográfiai anomália, és miért ilyen kitartó a jelenléte? 


Itt az új AMERICANA

Őszi fuvallattal érkezik az AMERICANA – E-Journal of American Studies in Hungary új száma, ami legalább két szempontból is érdekes: egyrészt rendesen megcsúsztunk, és ez a tavaszba érkező összeállítás tulajdonképpen még a tavaly őszi szám; másrészt valószínűleg ebben a számban szerepel a legtöbb tanulmány. Ráadásul valamiféle korszakhatárként is tekinthetünk rá, hiszen a következő számmal (ami tényleg a tavaszi lesz) a folyóirat 10. születésnapját fogjuk celebrálni, vagyis valami igazán különlegesre, valódi csemegére lehet számítani. A Volume X, Number 2 szám hihetetlen érdekes tanulmányokat vonultat fel a maga kedves eklektikájában: Danilo Kiš és az USA kapcsolódása; filmek, amelyekből regény készült; Dina Goldstein pop-szürrealizmusa; inter-amerikai kapcsolatok; atomkori oktatófilmek, valamint szovjetek kémtevékenysége; szubverzív vallás; Texas állam a magyar sajtóban; és szerzők hosszú listája, akiknek a művei kritikai olvasatban kerülnek terítékre: William Apess, Bret Easton Ellis, Sherman Alexie, Poe, Barker, Kitamura, Whitman, Hughes és Dylan. Ebből a hevenyészett felsorolásból is látszik, hogy kifejezetten izgalmas és sokrétű olvasmányt sikerült a kiváló szerzők segítségével összehozni, így vélhetően mindenki talál magának kedvencet.

Irány olvasni »