Ha nincs meg a jelszó – Ubuntu

Biztos csak velem fordul ilyen elő, nyilván a fejemben van akkora zavar, hogy nem emlékszem az Ubuntus (pontosabban Elementary OS) jelszavamra, vagy hogy egészen pontosan fogalmazzak, nem arra a jelszóra emlékszem, amire az operációs rendszer, a lényegen mit sem változtat: nem tudtam belépni a rendszerbe, és ugye innentől kezdve maximum a pánik jön. Illetve a Google. Találtam is pár megoldást, hogy lehetne visszaállítani, illetve megváltoztatni a superuser jelszót, ami azért nem olyan egyszerű, mert ugye az egész rendszert ennek segítségével lehet irányítani, ezzel azonosítom magam telepítésnél, frissítésnél, mindenütt. Mivel csak úgy sikerült összehozni és megoldani ezt a problémát, hogy két módszert ötvöztem, csak úgy magamnak, és más n00boknak gyorsan le is jegyzem, mielőtt a jelszóval együtt ezt is elfelejtem. Vigyázat, kódok jönnek, de azért nem kell megijedni!

  1. Gép indítása, a boot alatt a Shift gombot tessék nyomva tartani, hogy a Grub menü előjöjjön (azoknál, akiknek esetleg dual boot van, ez nyilván eleve meg fog jelenni)
  2. Valószínűleg az első helyen lesz az operációs rendszer neve, ahová épp nem tudunk bejutni, de ha nem, tessék a nyilak segítségével odabotorkálni, hogy az legyen kijelölve, majd egy “E” gombot nyomni (ez az Edit, vagyis a szerkesztés)
  3. A megjelenő parancssorok közül arra a sorra kell navigálni, ami valami “kernel” vagy “linux” dologgal kezdődik (esküszöm, nem lehet eltéveszteni, csak egy ilyen lesz, egyértelmű az egész), annak a végére tenni a kurzort, és kitörölni a végét, hogy eltűnjön a sor tartalma: ro quiet splash
  4. Ennek helyére a következőt kell beírni: rw init=/bin/bash (na most ugye nem az a billentyűzetkiosztás él, mint amikor maga a rendszer működik, szóval keresgélni kell – nekem legalábbis – a billentyűzeten: nálam az “ó” volt az “=”, és az a billentyű, ahol AltGr-rel lehetne előhozni a “/”-t, na az volt a “/” AltGr nélkül)
  5. Ctrl + X vagy F10, hogy újraindítsunk, és amikor a parancssor megjelenik, akkor: passwd username (értelemszerűen a username a felhasználónevünk, azt kell beírni – nem kell félni, itt már a rendes billentyűzetkiosztás működik) – majd enter
  6. Most lehet megadni a jelszót, majd enter, és ismét be kell írni megerősítésképp
  7. Tessék beírni a sync parancsot, majd enter
  8. Utolsó parancs, amit be kell írni: reboot -f
  9. Újraindítást követően már az új jelszó működik.

Sajnos három módszerből kellett összehozni mindezt, mert bár mindegyikre azt írták, tökéletes, nekem speciel (pedig nagyon figyelmesen követtem minden lépést, mert ugye nem értek hozzá) egyik sem működött. Viszont amikor logikusan kombináltam a megoldásokat, tényleg a józan ész segítségével, akkor világos lett az egész. Tanulság 1) a jelszó aranyat ér; 2) nem kell félni a linuxtól sem, mindig meg lehet találni a megoldást – sokszor még jól is esik, ha az ember a maga vállát veregetheti utána.


Megérkezett az őszi AMERICANA

Igen, tudom, tavasz van, de mostanra készültünk el az új AMERICANA számmal, ami ettől koránt sem lett persze elavult, “tavalyi”, hiszen nagyon is friss és ropogós tartalmi szempontból. Tíz eredeti tanulmány és hat kiváló, figyelemfelkeltő recenzió várja olvasóit rengeteg témában: az U.S.A. külpolitikájától kezdve a modern filmen, Maya Derenen, Amiri Barakán, Thomas Pynchonon, a Keresztapa filmeken, Reginald Marshon, vagy a foci amerikanizációján keresztül, a polgárháború előtti Amerika migrációs helyzetével bezárólag egészségesen sokrétűre sikerült ez az izgalmas kiadás. És már csőben a következő, vagyis kora nyárra jön az újabb olvasmányadag, ezért érdemes gyorsan nekifogni a mostani számhoz, hogy legyen idő majd a következőkre is. Az új szám, vagyis a Volume XI, Number 2, Fall 2015, errefelé olvasható!


Én, az avatár – előadás a Budapest Pontban

Ma kerül sor arra, hogy eleget téve a Budapest pont szíves invitálásának, az online és az offline identitás összefonódásáról beszélek, aminek furcsa, talán baljós apropót ad két esemény is: az egyik az Instagramra ma rászabadított algoritmus működése (amit pontosan senki sem ismer, de közvélekedés, hogy a Facebookhoz hasonló elv valósul meg); a másik pedig, hogy mától kapható az Oculus Rift, a szintén Facebookos háttérrel beindított virtuális valóságot elénk táró kütyü. Bár e két aktualitásnak látszólag vajmi kevés köze van az identitáshoz, valójában rettenetesen sok: míg az egyik az avatár képződésének hátterére világít rá (az Instagram arculatalakító erejét figyelembe véve hajszál pontosan a velejébe vág), a másik már abba a jövőbe enged betekintést nyerni, ami már egyáltalán nem is a jövő, és ha technikailag nem is feltétlen ez lesz a mindent megváltoztató felszerelés, itt is inkább az elv, a virtualizáció és a hús-vér valóság végleges összefonódása az, ami elemzésre érdemessé teszi az eseményt. Ennyire aktuális lesz ma kora este beszélni dolgainkról. Mindenki szeretettel van várva.


ETR vs. Neptun: gigászok csatája

Ahogy a SZTEreo friss kiadásában írja Varga Ákos, nagyjából “másfél éve annak, hogy az első folyosói pletykák felröppentek arról, hogy a Szegedi Tudományegyetem lecseréli a 2000-ben (!), az országban elsőként itt bevezetett Egységes Tanulmányi Rendszert (ETR-t), a többek között az ELTE-n, a BME-n, valamint tavaly novembertől már a PTE-n is működő Neptunra.” Valóban, mint nagyjából minden intézményben, a suttogás, az információhiány születe aggodalmak nagyban befolyásolták az új rendszer fogadtatását, és valljuk meg, a csordogáló, sokszor egészen városi legendára hajazó történetek sem segítettek annak megalapozásában, hogy az egyébként nem különösebben népszerű ETR-t leváltó rendszert ovációval fogadjuk. Mivel nekem volt és van szerencsé(tlensége)m mindkét rendszerrel foglalatoskodni oktatói adminisztráció ürügyén, hadd indítsak azzal, hogy nincs jó hírem, a Neptun tényleg borzalmas. De rögtön azt is hozzáteszem, más logika mentén, és kicsit másképp, de az ETR is az. Szögezzük le: egyik rendszer sem felhasználóbarát, egyik sem felel meg a 21. században egy ilyen jellegű szisztéma értelmes és logikus, felhasználóbarát menedzseléssel szemben támasztott optimális elvárásoknak. Azért írom, hogy optimális, mert lehet, hogy a minimálist talán súrolják, de attól még nem lesz jobb…


Mobil az oktatásban: ez valami vicc?

mobil-oktatasKészülök a szerdai előadásra, ahol ismét a mobil eszközök és az oktatás kapcsolatáról kell majd beszélnem, elővettem hát a 2013-as diasort, átpörgettem, hogy aktualizáljam kissé, hiszen azóta három teljes év eltelt – úgy látom azonban, hogy sajnos nincs túl sok dolgom: sőt, igazából semmi dolgom. Egész egyszerűen nincs mit kicserélni, átfogalmazni, korszerűsíteni, mert nagyjából nincs változás, ami hűen tükrözi az oktatási rendszer elvi-ideológiai-szakmai helyzetét. Gondoljunk csak az elmúlt hetekben a Facebookon debütált, virálisan terjedő, majd a nagyobb portálok segítségével széles körben megismert képre, ahol a nebulók – nem tudom nem elemezni rögvest kicsit a vizuális megjelenítést – legtöbbje lehajtott fejjel, elmerülve, magukba zárva, társas magányukban küzdenek az aktuális feladattal, míg a mobilok egy praktikusnak ítélt postaszortírozóban pihennek – vélhetőleg kikapcsolt állapotban, mintha csak katalóguscédulák lennének egy frekventált könyvtárban. A hvg.hu emelte nem hivatalos nemzeti konzultációs szintre, hogy ez vajon jó ötlet, vagy ideje lenne elmerengeni azon a lehetőségen, hogy a technológiai fejlődést valamiképp be kellene emelni (egyáltalán: engedni) ott, ahol a legnagyobb szükség lenne rá.


E-dokumentumok vs. digitális nemzedék

Nem tudom, mi a hivatalos álláspont, vagy értékelés, számomra elég lehangoló eredményt mutat be az SZTE Klebersberg Könyvtárának felmérése, amit 1200 megkérdezett válaszai alapján állítottak össze az elektronikus dokumentumok használatáról. Bár csak egy prezentáció publikus, és ott nem minden kérdéskörnél világos, mi mire vonatkozik, több ponton sem ad optimizmusra okot a tendencia, amit a kutatás bemutat. Egyrészt rögtön az elején kiderül, hogy “kicsi azok aránya, akik egyértelműen az e-dokumentumok mellett teszik le a voksukat”, ami 2015-ben minimum furcsa, és tökéletesen ellent mond a saját tapasztalataimnak, de mivel itt nyilván célzott kérdés, és jóval több válasz alapján alakult ez a vélekedés, kénytelen vagyok elfogadni. Árnyalja persze a képet az, hogy a megkérdezettek a dokumentumok tényleges használata során mégis szívesen választják az elektronikus verziókat, főképp tudományos szakirodalom esetén. Mindez azonban nem azt jelenti, hogy akár e-könyv olvasó vagy táblagép segítségét vennék igénybe: a két platform, amire én azonnal ráböknék, mint alapvető, mára egészen jól használható eszköz, a sor végén kullog, mert a vezető szerepet még mindig a laptop, a PC viszi, mögéjük zárkózik fel az okostelefon. Mindannak ellenére van ez így, hogy egyébként a válaszadók leginkább a táblagéppel kacérkodnak, mint legmegfelelőbb (és egyben legsokoldalúbb) eszköz, amit legszívesebben használnának e-dokumentumok fogyasztásakor. A Kindle megelőz minden más e-ink technológiát, de a tabletet nem tudja legyűrni. Innentől kezdve már nem is meglepetés, hogy a formátumok csatáját a pdf nyeri, magasan verve bármelyik standard e-könyves formátumot. Adódik a kérdés, hogy vajon mi okozza 1) az e-dokumentumokkal szembeni, még mindig jelentősnek tűnő idegenkedést; 2) miért ragadunk le még mindig a kevésbé mobilis, de mindenképpen nagyobb kötöttséget jelentő eszközöknél; és 3) vajon mi okozza azt, hogy a rigid és zárt pdf formátum viszi a prímet akkor, amikor a tartalom szabadságát hirdeti a világ?