fotográfia

Tényleg kell neked egy fényképezőgép?

Az úgy kezdődött, hogy megírtam, milyen fantasztikus érzés és megtiszteltetés, hogy egy fotós magazinban szerepelhettem, elmondhattam, honnan hová jutottam a fényképezéssel, milyen eszközöket használok, és nagyjából melyek azok a témák, amiket szeretek fotózni. Azán a Facebookon már érkezett is olyan komment, hogy talán érdekes lehet ezt az utat lépésenként megnézni és megosztani, hátha más is okulna belőle, ami persze rögtön felveti a kérdést, hogy ki vagyok én, hogy bárkinek is tanácsokat osztogassak teljesen amatőrként? Hát, senki. És talán épp ez a lényeg: megszámlálhatatlan profi igyekszik minél hatékonyabban elmagyarázni a fotózás alapjait, haladó lépéseit és profi fogásait, van, aki jobban, van, aki kicsit döcögősebben, de egy dolog közös bennük – nagyon is értenek ahhoz, amit csinálnak, merthogy ez a szakmájuk. Ebből kifolyólag sokszor pont az marad ki az okításból, ami a lényeg: teljesen felkészületlen amatőrök próbálnak ezekből a tananyagokból megtanulni néhány fogást, és innen már tényleg az oktató profi empátiáján és retorikáján múlik, sikerül-e valamit úgy átadni, hogy azt tényleg meg is értse a nebuló, és hasznosítani is tudja esetleg. Na, engem ez a veszély nem fenyeget, mert pontosan olyan amatőr vagyok, mint vélhetően az, aki ezt érdeklődve olvassa, vagy még amatőrebb, aki nem járt tanfolyamra, nincs hihetetlen alapos technikai képzettsége a téren, és bizony nap mint nap hibázik – bár talán egyre kevesebbet.

Szóval reményeim szerint egy “vak vezet világtalant” jellegű sorozat veszi most kezdetét, ami talán lebontja azt a fránya falat, ami a profi és az amatőr között nyilván mindig megvan: nem észt osztani jöttem, hanem – ahogy fentebb jeleztem – megosztani azokat a lépéseket, amiken keresztül kicsit talán jobb képeket tudok már készíteni, mint mondjuk egy éve. Ha ez valakinek segít, már megérte, mindenki más pedig teljes nyugalommal kattintson csak tovább, nincs harag. Ha pedig valaki profi, vagy tippje van, vagy másképp csinálja (mert a fotó már csak ilyen, nincs egy igaz út), nyugodtan szóljon bele, tanuljon csak mindenki!

Bővebben…

Standard
fotográfia

Képi fordulatom

2016 február eleje jelentette azt a képi fordulatot az életemben, amikor a mindig mindenhol velem lévő okostelefonba épített kamerán túllépve egy dedikált eszközre váltottam, mert úgy éreztem, többre, másra van szükségem fényképezés terén, mint ami rendelkezésemre állt. Több minden motivált, amiket csak most kezdtem tudatosan összeszedni, amikor az Olympus Passion magazin szerkesztői kérték, írjam le, hogy jutottam el az okostelefontól odáig, hogy már inkább a kamerát veszem elő egy kép elkészítéséhez, minthogy az egyszerűbb(nek tűnő) megoldást alkalmazzam. Ha valakit részletesen érdekel az angol szöveg, és támogatná a magazint, hogy továbbra is minőségi tartalmat gyártson, kérem, ne legyen rest kattintani – de azért vázlatosan leírom, miről is beszéltem a lap hasábjain.

Bővebben…

Standard
digitális, egyetem, vizuális

Egyetemek az Instagramon

A képi fordulat (W.J.T. Mitchell) bekövetkeztével, a felgyorsult info-kommunikációs fejlődéssel, az ikonikus alapú kommunikációs megoldások térnyerésével kiemelten fontossá vált a képi kommunikáció modelljeinek vizsgálata. Az ún. digitális bennszülöttek egy túlnyomórészt vizuális közegben szocializálódnak, így a közösségi média platformjai ehhez alkalmazkodva újabb és újabb ilyen jellegű megoldással rukkolnak elő annak érdekében, hogy a felületen tartsák a célpopulációt. A legújabb felmérések alapján immáron jól leírható tendencia érvényesül abban, hogy az Y generáció (így vélhetően az őket követő generációk is) olyan közösségi platformokat részesítenek előnyben, amelyek működési logikája valamiképp a vizuális kommunikációra épít. Ennek a tendenciának a jelenkori zászlóshajója egyértelműen a Facebook tulajdonában lévő Instagram, ami így kiemelt célpontjává vált az Y-os célcsoportot célzó márkáknak.

A folyamatosan bővülő hálózat azonban nem csupán ebből a kifejezetten profitorientált oldalról válik érdekessé, hiszen a korosztály (és az őket követő újabb generáció) vagy éppen a felsőoktatás felé orientálódik, vagy már résztvevője, így érdemes áttekinteni, vajon a felsőoktatás résztvevői miként tekintenek erre a platformra. A felsőoktatási szektor jellemzően későn reagál a digitális platformokkal kapcsolatos változásokra és tendenciákra: a kétezres évektől egyre inkább jellemző webes jelenlét mind a mai napig többé-kevésbé elavult, identitászavarral küzd (elsődlegesen nehezen dönti el a kommunikátor, hogy ki a kiemelt célközönség: a felvételizők, a hallgatók, a kollégák, a tudományos közösség, vagy a társadalom szélesebb rétege); a közösségi platformok megjelenése és elterjedése jól láthatóan felkészületlenül érte a kommunikációs döntéshozókat, akik jellemződen még mindig a one-to-many modellben igyekeznek megtartani a presztízs alapú kommunikációs formátumokat még az ettől radikálisan eltérő, hálózati logikával működő felületeken is; a folyamatos tartalomelőállításra és újtípusú, ügyfélszolgálati jellegű kommunikációra pedig teljesen világos, hogy sem szakmai, sem humán erőforrásbéli kapacitással nem rendelkeznek az intézmények.

Bővebben…

Standard
digitális

Prezi Last

Lelkes levelek érkeznek mostanában az egyik kedvencemtől, a Prezitől, amelyekben arról adnak hírt, hogy meghallgattatott a felhasználói bázis (You spoke, we listened), és olyan fejlesztések eredményét tárják most elénk, amitől lehidalunk. Alap hibám, hogy early adopter vagyok rengeteg területen, imádom, ha a saját munkafolyamataimat is meg tudom néha újítani, szeretek újat mutatni előadásokkal, prezentációkkal is, így a Prezi általában jól tud jönni, pláne ha épp valami újdonsággal segítenek. Számomra teljesen természetes volt, hogy a működő Edu licencemmel rácuppanok a Prezi Next elnevezésű újdonságra, bár már ott le kellett volna állni, amikor világossá vált, hogy a “sima” Prezi (Prezi Past?) tartalma nem importálható, nincs átjárás a két felület között. De mivel látványra, sablonkezelésre tényleg annyira könnyednek és látványosnak bizonyult az új verzió, hát – botor mód – azonnal nekiveselkedtem a most zajlott konferenciánkra készült előadásom vizualizációjának (éljen az időszűke!), hogy pillanatok alatt sikerült egy értékelhető, nem túl csicsás, nem túlzoomolt, nem túlmozgatott, ám mégis mozgalmas alapot összerakni. “Öröm és bódottá” – csak hogy még nagyobb legyen a hullámvasúton a lejtő. Mivel filmekről beszéltem, szükség volt néhány klipre, hogy megmutassam a közönségnek, pontosan miről is beszélek. Csakhogy: a sima, ingyenes licenccel nincs lehetőség videó feltöltésére. (Gyors megjegyzés: nem célom megkérdőjelezni akár a Prezi, akár más financiális megfontolásait, pláne, ha hagyják, hogy bizonyos dolgokat ingyen tudjon az ember használni. De: mégis mi a fészkes fene indokolja, hogy ugyanazon licenc alatt a két felület, a régi Prezi és Prezi Next totál más jogosultságokat ad? Milyen felhasználói elégedettségre tetszenek számítani? A felületen egyszerűsítünk, a jogosultságon bonyolítunk?) Oké, végülis megtaláltam a Vimeo-n egy szabadon beágyazható verzióját a megálmodott matériának, eddig a beillesztések mentek, ha van internet kapcsolat. Na, kérem, itt az sem: kizárólag a YouTube-ról illik dolgozni. (Ez lenne a Next? Ez inkább Back…) Rendben, nézzük a YouTube-ot. Siker, megvan, simán beillesztem, de már morcos vagyok.

Bővebben…

Standard
digitális, web

#nemkamu: az álhírekről

[Úgy szokott kezdődni a nap, hogy Palatinus Dávid Leventével Messengeren megosztunk valami olyan tartalmat, ami beindít egy erőteljes gondolati reflexiót, és görgetjük, görgetjük, adunk hozzá értelmezési horizontokat, hol pedig csak morzsákat, majd mindig megállapítjuk, hogy ezt meg kéne írni, le kéne jegyezni, és persze minden alkalommal felmerül, hogy vajon egy chat beszélgetésre hogy a francba lehetne hivatkozni. (Tényleg, hogy?) Most erőt vettünk magunkon, és a beszélgetést kifésültük, hogy egy bejegyzés születhessen belőle: ha működőképes a formátum, ezen a vonalon kísérletezünk tovább. Első ilyen állomásunk, avagy a DZ-PDL pilot, az álhírek természetrajzát boncolgatja: nem mellesleg bemelegítésnek tekinthető a november 6-i rózsahegyi pódiumbeszélgetésre (erről később), ahová már most annyi témát listázunk szerintem, hogy jaj nekünk, ha végig akarnánk menni rajtuk. Szóval: az álhírek, a post-truth, és ami ezzel kapcsolatban hirtelen eszünkbe jutott.]

DZ: Rengeteget beszélünk manapság a post-truth korszakáról, arról, hogy vajon hogy vagyunk képesek hinni az álhíreknek, vajon miért kattintunk minden hülyeségre, és miért tudnak az áltartalmak elbizonytalanítani bennünket olykor-olykor. Mi lett az igazsággal, mi lett a józan ésszel, a racionalitással, és vajon tényleg Trumpnak és a Brexitnek köszönhetjük azt, hogy már magunk sem tudjuk, mi igaz és mi nem? Tényleg a közösségi média bűne, hogy meginogtunk kissé?

Ha hihetünk Fredric Jamesonnak, akkor azt mondhatjuk, hogy egyrészt a történelemmel való viszonyunk fokozatos megszűnése, valamint az érzelem hanyatlása ürügyén beköszöntő laposság az, ami megakadályozza azt, hogy bármiféle mélyebb igazságot képesek legyünk feltárni. Egészen konkrétan beszél a laposságról (pl. kétdimenziós képernyők, lapos, tükröződő felületű felhőkarcolók stb.), melynek esztétikai-kulturális dimenziója azonban jóval túlmutat azon, mintsem hogy szimpla manifeszt jelenségként értékeljük őket. Valamiféle skizofrén törés okozta blokk keletkezik a jelölőlánc működésében (itt persze már Lacanra utal, lehámozva meglátásainak klinikai-analitikai kontextusát), melynek következtében már nem a történetiség relációjában értelmezhető igazság (vagy hamisság) fogalmai az operatív kifejezések, sokkal inkább valami letaglózó affektív (magyarul érzelminek fordították, de azért az affect nem egyenlő az emotionnel) túlcsordulás (akár negatív, akár pozitív irányban) irányítja a jelen megértését.

Bővebben…

Standard
gasztro

Kávés napok

Tudom, tudom, mindennek van minimum országos, de talán még nemzetközi napja is: de akkor miért ne lehetne épp a kávénak is? Minek, minek? Hát mondjuk azért, mert a kávé, a kávézás picit többről szól annál, hogy lefolyik a kávé a kotyogósban, vagy bedobod a kapszulát a gépbe, és utána gyorsan felhajtod az italt, mert rohannod kell, annál pláne többről, hogy ne is érezd az ízét, mert teletolod tejjel és cukorral (meg miegyébbel). Lassan, de biztosan terjed mifelénk is az újhullámos kávékultúra, ami a rátapadt hipszter máz ellenére egy fantasztikusan jó dolog: arról szól, hogy 1) becsüljük meg azokat az embereket, akik minden nehézség ellenére minőségi termesztést folytatnak a világ különböző tájain, támogassuk, hogy fenntartható módon működjön a folyamat; 2) ismerjük meg, fedezzük fel a kávé származási helyeihez köthető jellegzetes ízeket; 3) értékeljük a szakértő, szakszerű kávékészítést, és hagyjuk magunkat fejlődni; 4) tanuljuk meg élvezni a kávét, a kávézást, ismerjük meg a különböző országok, népek kávékultúráját. Ugye, hogy picit több ez, mint a restiben vett keserű? Merthogy a kávé alapvetően nem keserű, sőt. Ha keserű, akkor ott valami nagyon nem stimmel. A kávé ugyanis gyümölcs, és mint általában az ízletes gyümölcs, valamiféle gyümölcsös íz kerekedik belőle, akárhogy is állunk neki a feldolgozásnak. A szkepszist hessegessük is el: szereted a keserű eperlekvárt? Nem? Azt mondod, az romlott, vagy valamit nagyon elszúrtak a készítése során? Tökéletesen igazad van! Ugyanez van a kávéval is, ezt tessék elhinni.

Bővebben…

Standard