Me #got #dragon

Me #got #dragon

A photo posted by Zoltán Dragon (@dragonweb) on


Az online petícióról

Az elmúlt időszakban annyi online petíciót írtam alá, hogy már lassan ez vált normává, holott – mindamellett, hogy pontosan tudom, mikor mit írok alá, és főleg miért – valójában egy percig sem áltatom magam azzal, hogy bármelyiknek, bármikor, bármi hatása lenne, vagy csupán önmagukban megközelíthetnék céljuk elérését. Valahogy odáig fajult ez a megnyilatkozási forma, mint a Facebook like: kényelmesen, az otthoni székből egyetlen kattintással jelezhetem, hogy egy adott ügy mellett állok ki (vagy netán valami ellenében, de ez most mindegy), de ennél többre senki nem kér – és nem is számíthat. No és ott motoszkál az agyamban, hogy a címzettként megnevezett szervezet/kormány/egyén ugyan megkapja-e valaha a petíciót úgy en bloc aláírásostul? Bármily szimpatikusak is azok a kezdeményezések vagy követelések, amikhez a nevemet adom, valahogy úgy érzem, tökéletesen mellé megy az egész: éppen az elhivatottság, a bevonódás élménye, az aktivitás, az aktív kiállás, és persze mindennek a hatása marad ki az egész folyamatból. Pedig lehet ezt másképp is csinálni, az eszközök tulajdonképpen adottak.


Szakbezárás generátor

Az elmúlt hetekben megszokhattuk már, hogy napról napra más és más szakok kerülnek veszélybe, szinte követhetetlenné vált, épp most mely szakokat kívánja a kormány megszüntetni, és azt sem igazán lehet érteni, pontosan miért. A felsőoktatásban dolgozók vakarják ugyan a fejüket, hogy lépést tudjanak tartani ezzel a tempóval, de lássuk be, nyilván nem lehet egyszerű munka az sem, hogy minden áldott nap más szak bevégeztét lengessék be, és ezt még valamilyen formában meg is indokolják. Nos, ennek a nehéz időszaknak vége: itt a szakbezárás generátor, ami kényelmessé és hatékonnyá teszi a kormányzati munkát. Nem mellesleg az oktatók, hallgatók, illetve az egész felsőoktatási kollektíva használhatja ugyanezt az eszközt arra is, hogy felkészüljön az eleddig váratlan támadásokra. Jelszó: nincs biztonságban lévő szak! Izzítsuk!

Teljes, dedikált oldal »


Joyce / hipertext / Joyce

Kaptam egy linket (köszi, Lilla!), aminek tartalma arra utal, hogy James Joyce leginkább értelmezhetetlen enigmatikus műve, a Finnegan ébredése (Finnegans Wake), milyen szépen megtalálja helyét a jelenkor digitális interfészein, és érdekes módon nem csupán akadémikus érdeklődést képes kiváltani, hiszen szép számmal akadnak olyan olvasók, akik nem adják fel, és új módokon igyekeznek kicsiholni valamiféle megértésfélét a mű szövegének ilyen-olyan olvasásából. A cikk megemlíti, hogy van nem is egy Twitter-fiók, illetve közösségi zenei projekt, amelyek mind alternatív olvasatokat próbálnak előhozni, ezzel persze életben tartva Joyce szövegét. A számomra legnyilvánvalóbb megközelítési lehetőség azonban mintha nem bukkant volna föl eleddig (könnyen lehet, hogy azért mert vagy megvalósíthatatlan, vagy iszonyatos munka és kutatás eredményeként jöhetne létre – vagy épp ezt követően bizonyulna megvalósíthatatlannak): ez a hipertextes adaptáció. Annak kapcsán ugrott ez be, hogy a legutóbbi konferenciázgatásom közepette, Wrocławban volt szerencsém találkozni, és igen sok időt átbeszélgetni Michael Joyce-szal, a hipertext nagyapjával, ahogy őt szeretetteljesen emlegetni szokás, és borzasztó revelatív volt, amint az első, úttörő műről, az afternoon: a story regényről beszélt. Az az érdekessége, hogy kizárólag digitális platformon és interfészen olvasható, szövegtömbökből komponált, multi-lineáris narratíva, aminek elképesztő kombinációs és elágazási lehetőségei elvileg bonyolítják a szövegbéli navigációt, ám varázslatos módon az alap cselekmény nem bomlik meg oly módon, hogy az egész olvasat értelmezhetetlenné váljon.

A két példát összefűzve azon tűnődtem el, mi van, ha James Joyce (a két Joyce modernistábbika) valójában egy olyan hipertext regényt készített el akkor, amikor nemhogy a hipertext, de még a gondolata sem fogalmazódott meg, ami igazából csak abban a digitális közegben tud kibontakozni és működni, amiben Michael Joyce (a két Joyce deklaráltan hipertextuálisabbika) elkészítette az afternoont? Ha Roland Barthes lexiás-kódos (vö.: S/Z) metódusát vesszük alapul – aminek hatása letagadhatatlan az afternoon kompozíciójában – és a Finnegan ébredését szövegtömbökre vagdosnánk, majd megalkotnánk egy navigációs hálózatot, több leágazási lehetőséggel minden egyes blokknál, akkor talán kiderülhetne, hogy a két Joyce modernistábbika vajon nem volt-e már eleve hipertextuálisabb is. Brutális magnitúdójú projekt bontakozik ki a szemem előtt, amihez lehet, hogy egy élet is kevés lenne, de semmivel sem tűnik nagyobb botlásnak, vagy bitangabb olvasatnak, illetve megközelítésnek, mint egy újabb értelmezést így vagy úgy indokolgatva elővezetni.


Nomen est omen: a Dragon Zoltánokról

Napról napra egyre többször érkezik üzenet, mostanság már be is jelölnek ismerősnek és képeken szereplőként is tévedésből úgy, hogy egy másik Dragon Zoltánra gondolnak közben. Nem gondolnám, hogy elterjedt, sűrűn használt névről van szó, és persze nem is a közösségi média felületein kezdődött a történet, aminek első állomása egy intézményi keveredés volt. Amikor ugyanis első alkalommal az ELTE filmes tanszékére hívtak helyettesíteni, etr-azonosítót kellett igényelnem: el is bandukoltam az irodába, ahol csak a nevemet és az intézetet kérdezték. Kisvártatva közöltek, hogy jó, kiadják, de már rég megvan, és a bizonytalanul kinyújtott mancsomba nyomták a cetlit. Majdnem minden stimmelt, még az évszám is, kivéve a hónap és a nap, mert az nem az enyém volt. Jeleztem a hibát, majd kiderült a turpisság: két Dragon Zoltán, mindkettő ugyanabban az évben született, és mindkettő ugyanahhoz az intézethez köthető az etr adatai szerint. És nem, nem a rendszer hibázott. Azóta eltelt néhány év, én hol több, hol kevesebb neki címzett emailt kapok (elképzelhető, hogy ő is hasonlókat, nekem címezve), így tulajdonképpen virtuálisan végigkövethetem  pályáját, értesülök róla, mivel foglalkozik éppen – mindezt úgy, hogy nem ismerjük egymást annak ellenére sem, hogy vannak átfedések érdeklődési körünkben is. Mostanában a Facebookon kapok üzeneteket, ismerősnek jelöléseket, legutóbb már képen is bejelöltek, holott azért külsőleg nem gondolnám, hogy hasonlítanánk egymásra. Álljon itt tehát mementóként, mi a két név tulajdonosai között a különbség, és mi bennünk a közös (majd be lehet linkelni, ha magyarázkodni kell).

Dragon Zoltán (Ludwig Múzeum) Dragon Zoltán (Szegedi Tudományegyetem)
Művészettörténészként és hittanárként diplomázott, illetve művészettörténet-tudományból doktorált Angol és amerikanisztika szakokon végzett, doktori disszertációját a filmadaptáció elméleti és kritikai problémáiról írta
Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum művészettörténész muzeológusa, illetve az intézményi Adattár és Digitális Archívum alapítója és vezetője Az SZTE Amerikanisztika tanszék mb. tanszékvezető-helyettese, a Digitális Kultúra és Elméletek Kutatócsoport vezetője
Alapító tagja több szakmai szervezetnek, így a CentrArt Művészettörténészek Új Műhelye Közhasznú Egyesületnek, a Múzeumi Digitalizálási Bizottságnak és a Múzeumtudományi Kutatócsoportnak Alapító szerkesztője az AMERICANA – E-Journal of American Studies in Hungary c. e-folyóiratnak és az AMERICANA eBooks kiadónak
Az utóbbi években a (digitális) muzeológia, az archívumok és az archiválás témakörében jelentek meg tanulmányai Az utóbbi időben a digitális archívumok kritikai, elméleti, filozófiai, és ezzel párhuzamosan információ-technikai problémakörét kutatja

Az őszinte ideológiáról

Olvasom a Republikon egy rövid elemzésében, amit a társadalomtudományi szakok védelmében fogalmaztak meg, hogy a szakokkal kapcsolatos, józan ésszel és gazdasági-munkaerőpiaci racionalitás mentén nem indokolható döntések mögött valamiféle “őszinte ideológiai meggyőződés” bújik meg, ami egyébként, írja a szerző, a legtöbb kormányra jellemző jellegzetesség. Vagyis:

A Fidesz nem azért gondolkodott a nemzetközi kapcsolatok vagy éppen a társadalmi tanulmányok alapszak megszüntetéséről, mert fél attól, hogy rezsimjére a nemzetközi és társadalmi folyamatokat értők veszélyt jelentenének. Ha az utóbbi év folyamatai irányadók, mire az idén szeptemberben e szakokat kezdő hallgatók lediplomáznak, a rezsim az ő segítségük nélkül is megdőlt. A helyzet bizonyos szempontból rosszabb: a kormány alighanem elhiszi, hogy az a helyes, ha ő dönti el, ki mit tanul – és hogy a társadalomtudományok haszontalanok.

Kicsit kételkedem a fenti logikai menetben: ha annyira őszinte és mélyen gyökerező ideológia vagy meggyőződés lenne a szakokkal kapcsolatos elgondolás, akkor nehezen lenne magyarázható, hogy óráról órára másként és másról nyilatkoznak a kormányzati szereplők, valamint más és más szakok kerülnek föl-le a megszüntetendő szakok listájának elemeiként. Mindez azt sejteti, hogy az egyetlen azonosítható karakter az elmúlt napok felsőoktatást érintő döntésféléivel éppenséggel az ideológia és a meggyőződés teljes hiánya. A mély, őszinte ideológiai meggyőződéssel ugyanis az a helyzet, hogy biztos alapokon nyugszik, követhető, és víziót ad: múlt, jelen és jövő tökéletes narratív fonalat alkot, a döntések pedig világosan levezethetőek ebből. Ha látható lenne ilyen, akkor arra pedig akár gazdasági, akár társadalmi összefüggéseket is fel lehetne – és kellene is persze – vezetni, amiről jól láthatóan szó sincs. Maradjunk tehát annyiban, hogy egy bődületes hiátus tátong az egész mélyén – ami nem ad reményre okot. Ebből a nézőpontból (vagyis annak abszolút hiányából) ugyanis hiába próbál bárki bármivel érvelni akár pró, akár kontra. Előbb az űrt kellene megtölteni. Ennek pedig vajmi köze van az egyes szakokhoz, vagy úgy általában a felsőoktatáshoz, pláne annak tervezett, sokadszori átalakításához.