gasztro

Cold brew

Itt a nyár, épp ideje kicsit feldobni a kávézási rituálét valami olyasmivel, ami az évszaknak megfelelő, és a hagyományos ízvilághoz képest valami újat is hoz. Egyre több helyen látni és kapni a cold brew kávét, ami hideg kivonatolt kávét jelent: nem “főzik”, nem is forró vízzel készítik, hanem a kávéőrleményt hosszú ideig hideg vízben áztatják, majd leszűrik, és ízlés szerint kínálják. Az íze sokkal lágyabb, selymesebb, mint a hagyományos, vagy akár újhullámos módszerekkel készített kávénak, mert a hosszú extrakció miatt a savak nem oldódnak ki a babból. Éppen ezért azok is bőszen fogyaszthatják, akik egyébként épp a gyomruk miatt nem isznak kávét – vagy akár az ízre panaszkodnak: ez a kávé ugyanis nem keserű, hanem ízes, gyümölcsös vagy éppen csokis. Alapból, nem kell ízesítgetni. Igazán nem nagy ördöngősség otthon előállítani a tökéletes cold brew-t, megéri kísérletezni. Van azonban néhány alapszabály, amit érdemes betartani, ha igazán finomat szeretnénk inni. Először is, minőségi kávéval kell dolgozni. Ilyet ne keressen senki a bevásárlóközpontok polcain – sokkal inkább valamelyik újhullámos kávézóban, tessék nyugodtan kérdezni-érdeklődni a baristánál, melyik típussal érdemes kísérletezni. Másodszor, szükség lesz egy jó minőségű őrlőre is: nem, nem arra, ami szanaszét kaszabolja egy ki tudja, mikor élezett késsel a kávébabot, ahol éri. Egy olcsóbban (értsd: ebay) is beszerezhető, kerámia kúpos kézi őrlő a minimum, ami dukál. Innentől kezdve már csak extrák jönnek: ha van egy French press a háztartásban, minden könnyebb lesz (vagyis kevésbé trutyis), pláne ha valami más, alternatív kávé készítő eszköz is akad, mert ezekkel egészen ügyesen és gyorsan le lehet szűrni majd a nedűt (ezek nélkül is simán megy, csak céleszközökkel nyilván minden könnyebb).

Tovább

Standard
könyv

Misi szörnykávézója

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy évfolyam az amerikaniszikán, akik közül sokan igen közel kerültek a szívemhez, mert hát nyilván bohó, ifjú oktató voltam, ráadásul szentül meg voltam győződve arról, hogy tele vannak tehetséggel és lehetőséggel. Most nem azért mondom, de nagyon úgy tűnik, hogy nem csalatkoztam, hiszen ahogy nézegetem a közelebb és távolabb élő ismerősök életvonalait az algoritmikus jósda virtuális falára vetülve (khm… érted… Facebook), látom, hogy egytől-egyig szépen boldogulnak, és ahogy azt remélni lehetett, sorban bontakoznak ki. És akkor hirtelen beugrott ez a videó is:

No kérem, arról van szó, hogy Orodán Mihály nevezetű volt hallgató bizony a világhír felé lépdel, és egy igazán jól kitalált crowdfundingos projekt egyik feleként nagyon menő mesekönyvet illusztrál. Már rég terveztük egyébként, hogy egyszer majd megírok egy csomó mesét, és azt ő fogja illusztrálni, amolyan egyenértékű szöveg-kép viszonylatban, de szerencsére egy nálam jóval tehetségesebb (és szorgalmasabb) mesélővel hozta össze a sors, így most van kinek-minek drukkolni, hogy sikerüljön, és kézben lehessen tartani egy igazán minőségi és csodás kötetet. Ide tessék kattintani, ha érdeklődés esete forog fenn, és persze utána a “pledge” gombot lehet intenzíven kattintani, hogy létrejöjjön a projekt. Vagy itt, alant is lehet ügyködni:

Hajrá, Misi! 🙂

Standard
digitális, hír

Ki mondja meg, hogy mit olvasol a Facebookon?

Épp csütörtökön szellőztette meg a The Guardian azt a kiszivárogtatott dokumentumot, mely szerint a Facebook a trendtémák meghatározásánál nem igazán az algoritmusokra hagyatkozva válogat, hanem bizony emberi kéz, szerkesztői beavatkozás mondja meg, mi terjedhet erős hátszéllel a közösségi oldalon, és mi nem. A sajtó szinte teljes spektrumán végigfutott a hír (mintha csak épp a Facebook belső logikáját követné mindenki…), miszerint a cég úgymond lehalkítja a jobboldali forrásokból érkező hangokat, és felhangosítja, de legalábbis preferálja, és kiemeli a liberális sajtó felől érkező értesüléseket. A “Trending Review Guidelines” szerint két fő forrása van a trendtémáknak: egyrészt a Facebook algoritmusa méri az egyes tartalmak terjedésének mindenféle faktorait, és ez alapján dobja ki az idevágó, trendtémává váló eseteket; másrészt pedig külső RSS hírcsatornákról válogatnak olyan értesüléseket, híreket, amelyeket a legolvasottabb híroldalak állítanak elő. Ahogy a 444.hu fogalmaz:

Eszerint például a szerkesztői csapat megteheti, hogy általuk fontosnak ítélt sztorikat tesznek a trendrovatba. Van egy 10 hírforrásból álló listájuk, (BBC News, CNN, Fox News, The Guardian, NBC News, The New York Times, USA Today, The Wall Street Journal, Washington Post, Yahoo News, Yahoo), az itteni vezető híreket ők is kiemeltként kezelik.

Miért lényeges és problematikus ez a hír? Eddig szent meggyőződésünk volt, hogy az elénk kerülő tartalmakat egy algoritmus rendezi, ami figyeli, milyen témákra, tartalmakra kattintok, vagyis “megtanulja”, mi érdekel, és mi nem, így egy idő után elég nagy pontossággal tudja megállapítani, melyek azok az ismerőseim, kedvelt oldalaim által generált tartalmak, amelyekre jobban figyelnék, és melyek azok, amelyeket simán átpörgetek. Ez sokaknak már akkor sem tetszett, és az algoritmus alakítgatása során egyre többször kellett mindenféle trükköket bevetni, hogy igenis megjelenjen egy-egy tartalom annak ellenére is, hogy nem kattintgatok vagy nem lájkolok állandóan az adott forrás megosztásaira. (Emlékszünk: például ezért kapacitálnak az oldalak arra, hogy ne pusztán lájkoljuk őket, de állítsuk be, hogy minden hírükről elsőként értesüljünk, nehogy lemaradjunk valamiről.) Ez a folyamat vezetett a “szűrőbuborék” kialakulásához, aminek a lényege, hogy lépésről lépésre eltűnnek a szemünk elől azok a tartalmak, amelyek úgymond megzavarnánk a nyugalmunkat (értsd: politikai beállítottságunkat vagy érdeklődési körünket, tartalmi elvárásainkat), és egyre inkább csak olyan tartalmak (és csak olyan ismerősök!) kerülnek a hírfolyamba, amelyek nagy valószínűséggel egyeznek a kis belső világunkkal és a világról alkotott elképzeléseinkkel. Ez akkoriban óriási felháborodást keltett: ma pedig már a Twitter és az Instagram is így működik.

Tovább

Standard
HAAS 2016
előadás

Dizájnosabb diákat a tudós előadásokhoz!

Már régóta fogalmazódik bennem a kérdés, hogy a tudományos igényű előadásokhoz (most beszéljünk csak erről a szegmensről) vajon miért nem készülnek dizájnosabb prezentációk? Nem tudom, ki hogy van ezzel, nekem valahogy furcsa, hogy valaki veszi a fáradságot arra, hogy a mondanivalóját akár hetekig-hónapokig csiszolgassa, megválogatja a szavait, igyekszik világossá tenni, érthetővé varázsolni az elvontabbnál elvontabb gondolatokat, és a lehető legpontosabban átadni a mondanivalóját, azonban arra már nem veszi a fáradságot, legalább a diák színét vagy a betűtípust kiválassza, vagy alakítsa kicsit. Lehet, hogy csak én vagyok ezzel így, de szerintem csak akkor szabad prezentációt készíteni egy konferenciára, ha annak valamiféle funkciója van – bár tudom jól, mára szinte kötelező elvárássá vált valami PowerPointtal érkezni, mintha ezen múlna bármi is. Viszont ha már valaki úgy érzi, akár elvárás, akár van valami funkciója is, talán érdemes egy kis időt szánni arra is, mi legyen látható a kivetített képeken.

Tovább

Standard
digitális

Ha nincs meg a jelszó – Ubuntu

Biztos csak velem fordul ilyen elő, nyilván a fejemben van akkora zavar, hogy nem emlékszem az Ubuntus (pontosabban Elementary OS) jelszavamra, vagy hogy egészen pontosan fogalmazzak, nem arra a jelszóra emlékszem, amire az operációs rendszer, a lényegen mit sem változtat: nem tudtam belépni a rendszerbe, és ugye innentől kezdve maximum a pánik jön. Illetve a Google. Találtam is pár megoldást, hogy lehetne visszaállítani, illetve megváltoztatni a superuser jelszót, ami azért nem olyan egyszerű, mert ugye az egész rendszert ennek segítségével lehet irányítani, ezzel azonosítom magam telepítésnél, frissítésnél, mindenütt. Mivel csak úgy sikerült összehozni és megoldani ezt a problémát, hogy két módszert ötvöztem, csak úgy magamnak, és más n00boknak gyorsan le is jegyzem, mielőtt a jelszóval együtt ezt is elfelejtem. Vigyázat, kódok jönnek, de azért nem kell megijedni!

  1. Gép indítása, a boot alatt a Shift gombot tessék nyomva tartani, hogy a Grub menü előjöjjön (azoknál, akiknek esetleg dual boot van, ez nyilván eleve meg fog jelenni)
  2. Valószínűleg az első helyen lesz az operációs rendszer neve, ahová épp nem tudunk bejutni, de ha nem, tessék a nyilak segítségével odabotorkálni, hogy az legyen kijelölve, majd egy “E” gombot nyomni (ez az Edit, vagyis a szerkesztés)
  3. A megjelenő parancssorok közül arra a sorra kell navigálni, ami valami “kernel” vagy “linux” dologgal kezdődik (esküszöm, nem lehet eltéveszteni, csak egy ilyen lesz, egyértelmű az egész), annak a végére tenni a kurzort, és kitörölni a végét, hogy eltűnjön a sor tartalma: ro quiet splash
  4. Ennek helyére a következőt kell beírni: rw init=/bin/bash (na most ugye nem az a billentyűzetkiosztás él, mint amikor maga a rendszer működik, szóval keresgélni kell – nekem legalábbis – a billentyűzeten: nálam az “ó” volt az “=”, és az a billentyű, ahol AltGr-rel lehetne előhozni a “/”-t, na az volt a “/” AltGr nélkül)
  5. Ctrl + X vagy F10, hogy újraindítsunk, és amikor a parancssor megjelenik, akkor: passwd username (értelemszerűen a username a felhasználónevünk, azt kell beírni – nem kell félni, itt már a rendes billentyűzetkiosztás működik) – majd enter
  6. Most lehet megadni a jelszót, majd enter, és ismét be kell írni megerősítésképp
  7. Tessék beírni a sync parancsot, majd enter
  8. Utolsó parancs, amit be kell írni: reboot -f
  9. Újraindítást követően már az új jelszó működik.

Sajnos három módszerből kellett összehozni mindezt, mert bár mindegyikre azt írták, tökéletes, nekem speciel (pedig nagyon figyelmesen követtem minden lépést, mert ugye nem értek hozzá) egyik sem működött. Viszont amikor logikusan kombináltam a megoldásokat, tényleg a józan ész segítségével, akkor világos lett az egész. Tanulság 1) a jelszó aranyat ér; 2) nem kell félni a linuxtól sem, mindig meg lehet találni a megoldást – sokszor még jól is esik, ha az ember a maga vállát veregetheti utána.

Standard
folyóirat

Megérkezett az őszi AMERICANA

Igen, tudom, tavasz van, de mostanra készültünk el az új AMERICANA számmal, ami ettől koránt sem lett persze elavult, “tavalyi”, hiszen nagyon is friss és ropogós tartalmi szempontból. Tíz eredeti tanulmány és hat kiváló, figyelemfelkeltő recenzió várja olvasóit rengeteg témában: az U.S.A. külpolitikájától kezdve a modern filmen, Maya Derenen, Amiri Barakán, Thomas Pynchonon, a Keresztapa filmeken, Reginald Marshon, vagy a foci amerikanizációján keresztül, a polgárháború előtti Amerika migrációs helyzetével bezárólag egészségesen sokrétűre sikerült ez az izgalmas kiadás. És már csőben a következő, vagyis kora nyárra jön az újabb olvasmányadag, ezért érdemes gyorsan nekifogni a mostani számhoz, hogy legyen idő majd a következőkre is. Az új szám, vagyis a Volume XI, Number 2, Fall 2015, errefelé olvasható!

Standard