Tavaszi fuvallat a nyárban: AMERICANA Vol. X. No. 1.

Hát persze, hogy ismét késünk kicsit, de azért mégis itt van végre az AMERICANA – E-Journal of American Studies in Hungary legfrissebb száma, aminek ezúttal Karácsonyi Judit volt a vendégszerkesztője. Kifejezetten érdekes témaválasztékot sikerült felvonultatni: a Vámpírnaplóktól a terrorizmus esztétikai taglalásáig, Amiri Barakától és Maxine Hong Kingstontól Goofy és Dr. Csont lehetséges (film) noir árnyalatáig, a Gildától és Barbara Loden filmjeitől az amerikanisztika és a filmtudományok találkozási pontjainak felvonultatásáig bezárólag olvashat minden érdeklődő kiváló eszmefuttatásokat a szerencsére újfent meglehetősen vegyes nemzetközi szerzőgárdától. Szóval megint érdemes kattintani és olvasni, még így a nyár közepén is! Ősszel aztán jön a következő szám, és ezzel rá is kanyarodunk a 10., amolyan jubileumi évre (meglepetésekkel, különlegességekkel, ahogy az ilyenkor dukál), ami nagyjából elképzelhetetlennek tűnik, de tényleg azt jelenti, hogy már húsz kiadáson leszünk túl – ott majd ömlengek és visszatekintek bárdolatlanul persze. Most azonban tessék érdeklődő szemmel illetni az újdonságot!

Encounters goes Google Play

encounters

Eljött hát a nap, amikor régi vágyunk, miszerint az Encounters of the Filmic Kind című kötetünk e-könyvesítve is elérhetővé váljon, teljesült, ráadásul nem is akárhogy! Nem szimpla digitális kópiáról van szó: egyenesen egy javított kiadás érkezik a Google Play könyvesboltjával megbirkózni képes eszközökre. Rékával igyekeztünk javítani minden elütést, elírást, néhol a szerencsétlenre sikerült megfogalmazásokon is segítettünk, így valóban csak ajánlani tudom az új verziót mindenkinek (már akit ilyesmi érdekelhet). Óriási köszönet a JATEPress kiadónak, különösen Szauter Dórának, aki kitartóan végigvitte a projektet – ahogy mondani szokás, ha valaki hibát lel a kiadásban, az már tényleg a mi hibánk, ő mindent megtett a minőségért! Nincs más hátra, mint elzarándokolni az e-könyv jóárasított példányáért a Google Play-re!

A felejtés joga vs. algoritmikus emlékezet

Emlékszem, éppen vonatra szálltam fel, amikor az egyik újság címlapján megakadt a szemem azon az új EU-s rendelkezésen, miszerint mindenkinek joga van ahhoz, hogy a róla tárolt, időközben indokolatlanul kellemetlen vagy netán szimplán irrelevánssá vált információkat töröltesse a Google keresőjéből, így az illető – vélhetően ez a rendelkezést üdvözlők argumentuma – végre tiszta lappal indulhat újra az élet kanyargós szerpentinjén a csúcs felé. Szép és mindenképpen jó dolog, ha az ember nem pusztán tisztában van a jogaival, pláne ha adatvédelemről van szó, és még szebb és jobb, ha él is ezekkel, ám furcsamód sehol nem számoltak be az egész ügy visszásságairól, alapvető problematikájáról, ami természeténél fogva nem is annyira jogi vagy etikai, hanem egyértelműen technológiai. Előbbi érvrendszerei élesítették a lövegeket: mást se hallani, mint hogy az EU végre térdre kényszerítette az amerikai, kizsákmányoló, adatainkkal folyamatosan visszaélő, ésatöbbi (jelzőket ízlés és vérmérséklet szerint be lehet ide illeszteni) keresőóriást, aki látszólag nem is érti, mi ez a nagy EU-fória (bocs, elcsépelt, rossz szóvicc…), hiszen ez konkrétan nem adatvédelmi kérdés, pontosabban nem úgy, ahogy azt kommunikálják, ráadásul nem is azt érik el vele, amit olyannyira áhítanak. Összeszedtem néhány gondolatomat erről az ügyről, ennek eredménye a cikk az Apertúra Magazinban.

A markdown beleszól az elméletbe

Már régóta foglalkoztatott az, hogy a kedvenc web alapú írásmódom, a markdown (aminek segítségével például a jelen szösszenetet is elkövetem, így, folyamatos jelenben) miként változtatja meg magát az írás modus operandiját, és mindezt hogyan lehet elméleti keretek közt taglalni, hiszen ez – és a mellette felsorakoztatható egyéb, hasonló elven működő technikák sokasága – valami egészen más alapra helyezi a digitális írás mibenlétét. Szűts Zoltán kért fel még tavaly, hogy az Irodalomismeret számára írjak valami irodalom és digitális kultúra függvényében értelmezhető tanulmányt, így adódott a lehetőség, hogy átgondoljam, mégis mi köze egy szövegbeviteli módnak az irodalomelmélethez. Minél többet foglalkoztam a témával, annál inkább világossá vált, hogy igen sok: a markdown tökéletes példája annak, ahogy a klasszikus hipertext magába építi a programnyelvi szintet is, és így önmaga tipográfiai-megjelenési kontrolljaként is működik, tehát a szöveg bevitele és megjelenése nem a szövegszerkesztő interfész parancsaitól függ, hanem magából a szövegből ered. Tökéletes példája annak, amit Jacques Lacan úgy fogalmazott meg anno, hogy “nincs metaszöveg”. A tanulmány letölthető az Irodalomismeret oldaláról, vagy alant olvasható.

Dragon Zoltán: Az írás algoritmikus foka by dragonweb

Újabb Roberts kötet: Having Said That

Having Said ThatNem kis öröm, hogy fél évvel Jack Roberts A Life Less Damnable című regényét követően sikerült kihozni a Having Said That kötetet is, amiben egy eleddig kiadatlan, csak kéziratban létező novella (Re: Bright Goddess, At Your Rising) és nem kevesebb, mint huszonkilenc vers kapott helyet, köztük egyébként pár kifejezetten magyar vonatkozású költeménnyel (pl. “Margitszigeten”, illetve “For Nagy Imre”). A szerző eredeti kéziratából dolgoztunk, így az abban ceruzával-tollal jelölt javításokat és módosításokat is implementálni tudtuk. Igyekeztünk tipográfiailag tartani a sorozatjelleget is: ugyanazokat a betűtípusokat és oldalbeosztásokat használtuk itt is, mint amivel a regény esetén már dolgoztunk. És az sem titok, hogy a harmadik Roberts mű, Radnóti Miklós eclogáinak angol fordítása is érkezik majd (várhatóan 2015 elején) – szenzációsan jól sikerült átültetésekről van szó! Mint mindig, a Having Said That e-könyv verziói (.epub és .mobi) ingyenesen letölthetőek a kiadó oldaláról, de ha valaki papíron szeretné olvasni a szövegeket, ugyanonnan meg is rendelheti a kötet print-on-demand változatát is. Jó olvasgatást!

A megtévesztés esztétikája, avagy hogyan reprezentál bennünket az online közösségi média?

Még tavaly jelent meg az E-nyelv Magazin azon száma, amiben a szerzők többek között a közösségi médiában meghonosodott, a korábbiaktól gyökeresen eltérő önreprezentációk kérdését boncolgatják, rámutatva a lehetőségekre és praxisokra, elsősorban a jelenség mindenki számára látható és megvalósítható oldalát elemezve. Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy bár – egyébként örvendetes módon – a jelenség ezen oldalával egyre többen és többet foglalkoznak, az egésznek van egy kevésbé kifejtett, talán árnyaltabb oldala, mégpedig az önreprezentációnak az a része, amit a felhasználó nem képes teljes mértékben irányítani. Ez elsősorban az egyre elterjedtebb automatizált funkciók működési sajátosságaiból fakad, amik aztán képesek egészen komplex megtévesztési logikákat beemelni a jóhiszemű önreprezentációs folyamatokba, esetenként tökéletesen eltérítve azt. Erről az elfeledett, sötétebb oldalról szól az Apertúra Magazinban megjelent szösszenetem.