digitális, könyv

Nem csökkenhet az e-könyv ÁFA

Sok-sok csúf és pixelt nem tűrő, cifrán káromkodós kört letudva lehet csak leírni (nyilván), hogy az EU Bírósága (amit már oly sokszor “éltettem” éles elméjű, velős, tájékozott, miegymás döntését illetően) hivatalosan is letette vokság amellett, hogy míg a nyomtatott könyvek általános forgalmi adója kedvezményes, sajna az e-könyveké nem lehet az, még akkor sem, ha ezzel történetesen épp egy alapos EU-s irányelvvel mennek most szembe (ti. az olvasás promótálása, merthogy bitang nagy problémáink vannak már így is, és mi lesz még…). Hogy miért? Ezért:

The court reasoned that the exclusion of reduced rates for digital books was the consequence of a specific VAT regime for e-commerce for which clear and uniform rules needed to apply. […] “(It) would effectively compromise the overall coherence of the measure intended by the EU legislature, which consists in the exclusion of all electronic services from the possibility of a reduced rate of VAT being applied,” the judges said.

Tehát a helyzet az, hogy az EU Bírósága szerint világos és egységes ÁFA-szabályozásra van szükség az e-kereskedelemben (ahová ugye az e-könyv is tartozik per definitionem), így nem lehet kivételt tenni speciel a könyv elektromosnak mondott formátumával sem, még akkor sem, ha a józan ész (hahaha!), vagy akár az EU úgy egyébként (lásd: irányelv) ezt mégiscsak szeretné. Ne szeresse. Várom, mikor jön el az idő, amikor a kolbásznak, egyéb sertéshúsnak, vagy egyéb, kedvezményezett körbe tartozó terméknek feltolják az adóját, ha online rendelnéd: apropó, hogy is van az akkor, hogy a nyomtatott könyv akkor is kedvezményes ÁFÁ-val tolul elénk, ha épp online vásároljuk? (Nehogy szóljon valaki a jó jogászoknak, még megvizsgálják, és elkaszálják ezt is.) Előre az olvasott Európáért, barátaim!

Standard
egyetem

Lassulj, professzor!

Éppen az az időszak van, amikor mindenféle adatbázisokban kell (külön-külön persze) frissítgetni a személyes és publikációs adatokat, ráadásul épp beindult a félév, tehát még az egyetemi tanulmányi rendszerben is folyamatosan adminisztrálni kellett, és miután elátkoztam ezen borzalmasan emberellenes interfészek tervezőinek és kivitelezőinek teljes családfáját, tökéletesen átéreztem mindazt, amiről még 2013-ban írt két kanadai professzor, Maggie Berg és Barbara K. Seeber. Besokalltak ugyanis pontosan ezen, hogy egész egyszerűen lassan több időt töltünk el azzal, hogy adminisztrálunk, mint azzal, hogy kutatunk és/vagy oktatunk. Véleményük szerint ez az egész a tudományos szféra elvállalatosodásának, a piaci szemlélet térnyerésének köszönhető, ahol már valójában nem is az számít, milyen minőségű az előállított termék (lásd: publikáció, kutatási anyag stb.), mert az a lényeg, hogy 1) benne van-e a rendszerben, és ha igen, akkor 2) mekkora idézettséget és/vagy impakt faktort hoz. Vagyis már tökéletesen mindegy, ki mit csinál, a lényeg, hogy szorgosan dokumentálja mindezt. Rengeteg összetevője van mindennek, és a két tudós The Slow Professor: Challenging the Culture of Speed című tanulmányukban, amiből később könyv is készült, részletesen bemutatják, hol csúszik el ez az egész történet. Először is, ott a publikációs kényszer: “publikálj, vagy pusztulj”, vagyis minél nagyobb szövegkorpuszt állítasz elő, annál menőbb vagy, ha máshogy nem is, legalább kvantitatív szempontból. Sajnos az adminisztratív rendszerek egyelőre ezt a szempontot preferálják. Aztán ott van az egyetemi-felsőoktatási környezet átalakulása: pontosan olyan ma egy ilyesféle intézet működése, mint egy nagyvállalaté, és egyre inkább azok a szempontok is érvényesülnek mind strukturális, mind pedig (borzasztó még leírni is) termelési oldalon. Mindez pedig azt eredményezi, hogy az oktatók (akiknek ugye kötelességük kutatást végezni és konferenciákon előadni, publikálni az oktatási és oktatás- valamint tudományszervezési feladatokon túl) éppen olyan stresszesek, mint a multik túlóráztatott dolgozói.

Tovább

Standard
digitális

Mivé lettél, Academia.edu?

Annak idején én azok közé tartoztam, akik üdvözölték az Academia.edu létrejöttét és működését, hiszen valamiképp kiutat mutatott az intézményi repozitóriumok kétes nyitottsága, pláne átjárhatósága, valamint a teljesen zárt kiadói rendszerek között: azon egyszerű elven indította meg áldásos tevékenységét, hogy mindenki számára hozzáférhető platformot biztosított a kutatóknak, hogy egyrészt megosszák egymással szövegeiket, másrészt kapcsolati hálót tudjanak kialakítani, ami nem a zajos egyéb, mindenki által preferált hálózathoz kapcsolódik, hanem kifejezetten szakmai orientációval, tudományos apporttal jár. Egy ideig minden rendben is volt, egyre csak gyűlt a felhasználói bázis, egyre többen merészeltek saját irományokat feltölteni (még akkor is, vagy talán akkor még inkább, ha a kiadó nem nézte ezt jó szemmel), már a hálózatosodás áldásos hatásai is kezdtek érződni, amikor egyre több zavaró apróság ütötte fel rusnya fejét. Például, ahogyan a Forbes is beszámol róla, körlevélben érdeklődtek az oldal üzemeltetői, hogy hajlandó-e a tudós nép kisebb összegekkel hozzájárulni ahhoz a gyakorlathoz, hogy cserébe az algoritmus az “ajánlott” kategóriába pottyantsa a tanulmányaikat, publikációikat. Vagyis fizess, és előtérbe kerülsz: fizess, és egyenlőbb leszel az egyenlőeknél. Ezt a belebegtetett gyakorlatot heves kritikával illették sok oldalról, ám ennek ellenére az Academia.edu prémium előfizetési szintet vezetett be, amit természetesen csupa előnyös gyakorlattal és lehetőséggel igyekeztek mosoly-reklámozni, ám egy éppen a nyitott hozzáférést előtérbe helyező közösségnek beadni… maradjunk annyiban, hogy kígyónak lábsó, madaraknak fogsor.

Tovább

Standard
könyv, publikáció

Auster és a határvidék

A kriptikus cím két új AMERICANA eBooks kötetre utal, amelyek év végére jöttek ki, ismét egy produktív esztendővé varázsolva a tavalyit. Hegyi Pál Paul Auster-kötete nekem különösen favorit, már eleve Auster miatt is, másrészt néhány dolgot már kapott a szerzőtől az ember korábbi írásaiban, harmadrészt pedig olyan elméleti alapokkal dolgozik, amelyek számomra kedvesek, és nagyon inspiráló azt látni, hogy valaki ugyanazon keretekből kiindulva merre viszi az értelmezést. Hiánypótló a kötet egyébként abból a szempontból is, hogy Austerről meglehetősen kevés ilyen elmélyült, átgondolt elméleti-kritikai mű születik, pláne magyar nyelven, pláne úgy, hogy a szerző ügyesen cinkosa is marad tárgyának, és eljátszadozik rendesen a jellegzetes austeri fordulattal: bizony megkérdőjeleződik az önazonosság, identitásbéli kalanddá válik minden.

Tovább

Standard
mellesleg

Szövegértés a tankönyvek alapján

A Történelemtanárok Egylete (TTE) közleményben adott hangot annak, hogy elege van az állami tankönyvekből, pontosabban nekik leginkább a történelmi atlasszal volna némi problémájuk, mert a javasolt, és megvalósult fejlesztések és javítgatások ellenére is hibádzik, minthogy “továbbra sem tartalmaz fokbeosztást, helységnév mutatót, kronológiát, valamint szinte olvashatatlanul apró betűket, halvány színeket használ, és csak részben alkalmas a (kerettanterv által is megkövetelt) forrás- és tevékenységközpontú oktatásra, képességfejlesztésre” (TTE honlap). Helyes, nemes felbátorodás, jogos észrevételek, gondolom, mindezeket már tucatszor jelezték is az illetékeseknél, akik vagy nem értik, miről beszélnek a jó pedagógusok, vagy magasról ejtenek az ilyen piszlicsáré ügyekre, van nekik fontosabb dolguk is.

És tényleg, egyébként lenne. Mert mondjuk szülőként engem speciel a történelem tankönyvek kapcsán ennél picit fajsúlyosabb problémák idegesítenek: ha komolyan vesszük egy pillanatra, tényleg csak egy röpke gondolatkísérlet erejéig, a PISA-felmérés tanulságait, akkor lehet, hogy érdemes lenne belepillantani azokba a könyveknek nevezett, többnyire összeragasztott, nyomtatott laphalmazokba, amelyek a hőn áhított tudást hivatottak eljuttatni a méltán érdeklődő nebulók fejébe. Hogy tudniillik megértsék a történelmet, és ezen keresztül bepillantást nyerjenek a világ dolgaiba, netán értsenek is valamit a körülöttük zajló eseményekből. Csakhogy ugyebár a kölkök szövegértésével bitang nagy problémák vannak, mert ugye hiába van előttük a szöveg feketén-fehéren, hiába vannak kiemelve a fontos dolgok vastagon szedve, hiába sorjáznak a szélre űzött szómagyarázatok, ezek a mai fiatalok… nem értik, amit olvasnak. Nos, kérem tisztelettel, én sem.

Tovább

Standard
digitális

A digitális dolgozatírásról

Épp tegnap mondtam bele egy kamerába, hogy én bizony támogatom, hogy az iskolában tanórákon használják a mobilt, és ennek érdekében tessék a pedagógusokat, tanárokat megtanítani ennek ésszerű, tantervileg is indokolt használatára, mert az mindenkinek jó lesz, ma pedig épp az a hír jön velem szembe, hogy a “Digitális jólét programért felelős miniszterelnöki biztos” 2019-re már olyan érettségit vizionál, melynek bizonyos elemeit már közelebbről meg nem határozott digitális módon lehet majd abszolválni. Hurrá, mondanám, de sajnos megint azt a koncepciótlanságot vélem felfedezni a rövid és kissé légből kapott bejelentésben, ami valami párhuzamos valóságot hivatott megjeleníteni, hiszen a magyar közoktatási állapotok korántsem vérteznek fel ilyen szintű optimizmussal. Félreértés ne essék: ha valaki, én aztán maximálisan támogatom (így, elvileg, ahogy én ezt támogatni tudom) a digitális írásbeliség kiterjesztését és fejlesztését, hiszen az egyik, ha nem épp a legfontosabb kompetenciának tartom a jövőre nézvést. Csakhogy. Egy olyan helyzetben, ahol egy iskola számára még egy átkozott e-napló bevezetése is problematikus, vagy eleve leromlott eszközparkkal és korlátozott internetes kapcsolattal, brutálisan elavult webhellyel, és ehhez kapcsolódó nézeteket valló vezetéssel, házirendben deklarált tiltásokkal operáló anti-digitális írásbeliség uralkodik, mintha kicsit nagyívűnek tűnne az elképzelés, miszerint 2019-re beköszöntene az a számomta egyénként tökéletesen értelmezhetetlen digitális jólét (megfejtéseket a szerkesztőségbe várnám, ha ilyen lenne). Megint a jéghegy csúcsát kezdik el farigcsálni központilag kiokoskodott fantazmagóriák alapján ahelyett, hogy a mindennapok alapjaival kezdenék a digitális jóléti reformot (atyaég, leírom még párszor, hátha…): például tessenek rendes számítástechnikai eszközöket biztosítani az oktatási színtér minden szegletébe, ne röhögje már körbe szegény diák az iskolai eszközparkot, mielőtt nekilát annak a nagyszerű digitális dolgozatnak, majd tessék olyan körülményeket teremteni, ahol a pedagógusok, tanárok, oktatók érdekeltté válnak ebben a fene nagy digitális jólétben, és ha mindez adott, lehet hozzá olyan alaposan kidolgozott digitális tanterveket, tananyagokat összeállítani, ami alapján lehet majd ilyen csodás kijelentéseket beleharsogni a nagyvilágba. Apró lépések, szoros együttműködés, technikai háttér és edukáció minden résztvevő oldal számára. Egyelőre ugyanis az okostelefon és a tablet szitokszó az iskolákban (tisztelet a kivételnek, de ők is tudják, hogy a szabályt erősítik), az online jelenlét gyászos (és ez még mindig eufemizmus), a digitális írásbeliség a 32-bites béka pixeles valaga alatt lenne látható, ha egyáltalán látható lenne… Merjünk nagyot álmodni, értem én, de Freud is megmondta, hogy az álmok a valóságból táplálkoznak. Vagy legalábbis úgy kéne.

Standard