digitális

A digitális dolgozatírásról

Épp tegnap mondtam bele egy kamerába, hogy én bizony támogatom, hogy az iskolában tanórákon használják a mobilt, és ennek érdekében tessék a pedagógusokat, tanárokat megtanítani ennek ésszerű, tantervileg is indokolt használatára, mert az mindenkinek jó lesz, ma pedig épp az a hír jön velem szembe, hogy a “Digitális jólét programért felelős miniszterelnöki biztos” 2019-re már olyan érettségit vizionál, melynek bizonyos elemeit már közelebbről meg nem határozott digitális módon lehet majd abszolválni. Hurrá, mondanám, de sajnos megint azt a koncepciótlanságot vélem felfedezni a rövid és kissé légből kapott bejelentésben, ami valami párhuzamos valóságot hivatott megjeleníteni, hiszen a magyar közoktatási állapotok korántsem vérteznek fel ilyen szintű optimizmussal. Félreértés ne essék: ha valaki, én aztán maximálisan támogatom (így, elvileg, ahogy én ezt támogatni tudom) a digitális írásbeliség kiterjesztését és fejlesztését, hiszen az egyik, ha nem épp a legfontosabb kompetenciának tartom a jövőre nézvést. Csakhogy. Egy olyan helyzetben, ahol egy iskola számára még egy átkozott e-napló bevezetése is problematikus, vagy eleve leromlott eszközparkkal és korlátozott internetes kapcsolattal, brutálisan elavult webhellyel, és ehhez kapcsolódó nézeteket valló vezetéssel, házirendben deklarált tiltásokkal operáló anti-digitális írásbeliség uralkodik, mintha kicsit nagyívűnek tűnne az elképzelés, miszerint 2019-re beköszöntene az a számomta egyénként tökéletesen értelmezhetetlen digitális jólét (megfejtéseket a szerkesztőségbe várnám, ha ilyen lenne). Megint a jéghegy csúcsát kezdik el farigcsálni központilag kiokoskodott fantazmagóriák alapján ahelyett, hogy a mindennapok alapjaival kezdenék a digitális jóléti reformot (atyaég, leírom még párszor, hátha…): például tessenek rendes számítástechnikai eszközöket biztosítani az oktatási színtér minden szegletébe, ne röhögje már körbe szegény diák az iskolai eszközparkot, mielőtt nekilát annak a nagyszerű digitális dolgozatnak, majd tessék olyan körülményeket teremteni, ahol a pedagógusok, tanárok, oktatók érdekeltté válnak ebben a fene nagy digitális jólétben, és ha mindez adott, lehet hozzá olyan alaposan kidolgozott digitális tanterveket, tananyagokat összeállítani, ami alapján lehet majd ilyen csodás kijelentéseket beleharsogni a nagyvilágba. Apró lépések, szoros együttműködés, technikai háttér és edukáció minden résztvevő oldal számára. Egyelőre ugyanis az okostelefon és a tablet szitokszó az iskolákban (tisztelet a kivételnek, de ők is tudják, hogy a szabályt erősítik), az online jelenlét gyászos (és ez még mindig eufemizmus), a digitális írásbeliség a 32-bites béka pixeles valaga alatt lenne látható, ha egyáltalán látható lenne… Merjünk nagyot álmodni, értem én, de Freud is megmondta, hogy az álmok a valóságból táplálkoznak. Vagy legalábbis úgy kéne.

Standard
digitális

Történetek évszaka

A Penguin Random House mostanság elég rendesen mocorog a közösségi média különböző felületein, nagyon értőn kezdték el használni az Instagramot például (külön szép, ahogy a történet funkciót kiaknázzák egy-egy nyereményjáték beharangozására), és ügyes kampánnyal próbálják közelebb hozni az olvasóhoz az új kiadásokat, aminek legújabb verziója a The Season of Stories: novellákat küldenek emailen keresztül a feliratkozóknak minden nap, amiben persze semmi új nincs technikai értelemben véve, hiszen akár már retrónak is bélyegezhetnék az ügyet, de mégis működik. Egyrészt talán éppen azért működik, mert az email a maga episztoláris formájában tényleg retró: hosszabb szövegek, kifejtett gondolatok, régi, levelezős minta alapján gondolkodunk róla, tulajdonképpen alig illik bele már a mindennapos kommunikációs arzenálba abban az értelemben, hogy már elveszítette privilegizált helyét a digitális alapú kommunikációban, és valami hivatalosságot kapcsolunk hozzá, valamint aszinkrón jellege miatt kicsit ráérősebben foglalkozunk vele. Lassan tényleg semmi más, mint a hagyományos, írott levél szimulációja – annak minden előnyével és hátrányával együtt. Pontosan ezt az aspektust gondolta újra a The Season of Stories csapata, hiszen nem más ez, mint direkt marketing, amit persze mindenki utál, de valahogy az email üzenetként érkező sztorik esetében ez az elkoptatott és álságos közvetlenség, ez az illúzió egészen megelepetésszerűen kezd el működni: az ember várja a leveleket. A történet kibontakozása, egyáltalán az, hogy valamiféle történet bontakozik ki, már önmagában kiszakítja az embert a megannyi bejövő email tengeréből, és egy pici szigetet alakít ki, ahol meg lehet pihenni, ahová vissza lehet térni. Valahogy a technológia érzületére sikerült nagyon jól rátapintania a kampány kreatív csapatának, és piszok jól időzítették az egészet. Mert ki ne szeretne történetekkel gazdagodni nap mint nap?

Standard
mellesleg

“Tipográfiai hőbörgés” rovat: annyi szirszar van egy átlagos (pláne egy nem is olyan átlagos) számítógép billentyűzeten (igen, rátok gondolok: ~ˇ^˘°˛`˙´¨¸¤), vannak olyan kis izék, amik kétszer is előfordulnak, ha mondjuk egy numerikus kiegészítéssel is meg vagyunk áldva (pl. *-/+), de vajon mi indokolja a következő gyakorta használt folyószövegi központozási jelek hiányát: gondolat- vagy nagykötőjel (a magyarban ez elvileg ugyanazzal a formátummal más-más kontextusban, de mégis ugyanúgy használatos: –), en dash (lásd előbbi, csak angol verzióban), illetve a leggonoszabb, és már nagyon angolos-amerikai em dash (—). Igen, tudom, van mindenféle karakterháló, ascii kód, ilyen kód, amolyan billentyűkombináció, amelyek mind-mind más és más felületeken varázsolják elő ezeket (vagy nem…), de könyörgöm, miért nem lehet legalább egy ctrl+alt+izé állandóságot kitalálni ezeknek? Tényleg a Kickstarterre kéne menni ezzel a nyavalyával: egy dedikált tudós billentyűzettel? Így legyünk gazdagok? Ez lehet az új academic start-up? (Köszönöm, hogy elmondhattam!)

Gondolatjel, nagykötőjel, en dash, em dash

Széljegyzet
folyóirat, publikáció

Tavaszi AMERICANA ősszel

A nem is vicces cím azt hivatott jelezni a kedves érdeklődő közönséggel, hogy végre valahára (avagy “megkésve bár, de törve nem”) megérkezett az AMERICANA – E-Journal of American Studies in Hungary elektronikus folyóirat 12. évfolyamának első száma, ami névlegesen legalábbis tavaszinak minősül. Nem tragédia persze, sok folyóirattal fordul elő, hogy az évszakok csupán hipotetikus minőségűek, amolyan rendszerező elvet hivatottak megvalósítani a személytelen számok mellett, illetőleg azokat kiegészítve. A lényeg, hogy tartalmilag tényleg friss, tavaszias fuvallatként érkezik ez az új kiadvány, kamaszodik is úgymond, szóval igyekszik kicsit csapongani a témák tekintetében, hogy próbálgassa, mi is tetszik neki: van itt az amerikai polgárháborús migráció kérdésétől kezdve a film noir kelet-közép-európai befolyásának taglalásán, a Marvel transzmediális működésének feltérképezésén, háborús képregények vizshálatán, traumatikus eseményeknek állított emlékművek elemzésén, illetve amerikai indiánok szóbeli elbeszéléseit górcső alá vevő íráson át egészen Halsey médialázadásáig sok minden, hogy a recenziókat már ne is soroljam. Érdemes böngészgetni tehát a sokszínű számot, és ha minden a tervek szerint halad, még idén jön a következő, őszi kiadás is.

Standard
digitális

A gyalognak nem kell meghalnia

Érdekes, jövőbelátó, alapvetően már most eldöntendő, etikai kérdésfelvetés Balogh Csaba hvg.hu-n megjelent írása az önvezető autókról, épp ezért fontos megvizsgálni meglátásainak további lehetséges kibontását, adott esetben úgy is, hogy a néhol sarkosabb állásfoglalások újragondolása válhat szükségessé. Mert a gyalognak nem kell meghalnia. Sőt, ahogy minden, a sakkal picit is barátkozó játékos tudja, a gyalogot át kell juttatni a tábla másik végébe, mert csodát lehet művelni, meg lehet változtatni a játék menetét is.

Az önvezető gépjármű már nem a sci-fi kategóriájába tartozó agymenés, hanem nagyon is reális alternatíva a jelenleg – finoman szólva is – meglehetősen egyenetlen járművezetői lehetőségek széles skálájához képest: ha optimális esetet nézünk (vagyis a szoftver, az algoritmusok olyan szinten tökéletesek, hogy valóban nehéz elképzelni, hogy létezik olyan szituáció, amelyre nem tudnak megoldást találni), egész egyszerűen messiásként is tekinthetünk a megoldásra, hiszen az eddig nyilvánosságra került adatok alapján olyan szinten minimalizálja a közlekedési anomáliákat, hogy már egy koccanás is azonnal a vezető hírportálok és napilapok címoldalára kerül. Mégis, a baleset, vagyis a rendszer a neuralgikus pontja képezi Balogh szerint az etikai-morális dilemma magvát. Az egészben az érdekes persze az, hogy mindent ennek vet alá a programozó és a kérdező. Valami elkerülése válik a céllá, nem pedig maga a közlekedés, aminek következtében a feltérképezendő problematika véletlenszerű pontja válik a strukturális középponttá. Ez olyan esetlegességi potenciált szabadít rá a tervező elmére, ami talán épp az eredeti koncepciót negligálja, vagy legalábbis a közlekedési reform lehetőségét marginalizálja, ezért nézzük inkább meg, milyen egyéb változások szükségeltetnek ahhoz, hogy az önvezető jármű egyáltalán forgalomba állhasson, ne csak kuriózum és kísérletek szintjén találkozzunk vele.

Tovább

Standard
digitális, egyetem

BTK-s vajon a BTK Facebook-oldal?

Ha valaki kilép a nyilvánosság elé, az óhatatlanul célponttá válik mindamellett, hogy valamiféle kommunikációs kapcsolatot hoz létre, és ha úgy tetszik, küldetésből táplálkozik. Nem először találják meg az SZTE BTK Facebook-oldalát sem, ahol mindenféle bejegyzések megjelennek: képek, mémek, komoly hírek, volt hallgatók bemutatkozása, egyetemi, vagy közéleti aktualitásokra történő reflexiók ésatöbbi. Ez valószínűleg leginkább azok számára lehet furcsa, akik 1) nem láttak még Facebook pr-oldalt működés közben, vagy 2) nem azok a dolgok jelennek meg az idővonalon, vagy nem úgy, amit és ahogy ők látni szeretnének. (Itt tegyünk egy apró megjegyzést is, amelynek alapja az, hogy a problémákat felmutató szerző negatív jelenségként tünteti fel, hogy az oldal sokal nagyobb aktivitással és elánnal dolgozik, mint bármelyik más, megfontolt, és kevéssé frissített egyetemhez kapcsolódó oldal: öröm ez, végre valaki észreveszi, hogy ez itt egy élő, működő oldal, ami fészbúkosan teszi a dolgát!) A kérdéses oldal a Kar egy igen hatékony pr-felülete, ami ráadásul kifejezetten fészbúkosan működik, és nem valami rideg, kimért, minden oldalról levédett hivatalos(kodó) csatornaként, amit a kutya nem olvasna, nem követne, nem kommentálna. Figyelembe veszi, érti, és műveli a kor elvárásainak megfelelő, újmédiás technikákból táplálkozó kommunikációs módszereket, ám mivel mégiscsak emberek állnak mögötte, ráadásul többen (ki alig-alig, ki pedig becsülettel, aktívan) szerkesztik, pátyolgatják, próbálkoznak mindenféle naprakész kommunikációs formával, mert fontosnak érzik, hogy olyan generációhoz szóljanak, akik a steril, hivatalos kommunikációs formával nem tudnak, vagy nem akarnak (vagy mindkettő) foglalkozni. Végső soron ez az oldal sokat tesz azért, hogy a hallgatók korosztálya aktívabban be legyen vonva egy közösségi térbe, ahol a kart, az egyetemet, a hallgatói létet, az őket, bennünket körülvevő realitások megjelenhetnek, kommentálhatóak, és ténylegesen eljutnak a címzettekhez. Igen, vannak közéleti, olykor némileg politikai jellegű témák is. Lehet vitatni ezek létjogosultságát, ám ugyanott tegyük fel a kérdést: létezhet-e olyan közéletet, oktatást, felsőoktatást, alapvetően a hallgatói és az oktatói létet érintő kérdés, ami a mai Magyarországon valamilyen szinten eleve nem politikai? És vajon lehet-e, érdemes-e ezt a gúnyát lefejteni az egyes témákról, vagy azzal már eleve az oldal eredeti célkitűzését veszélyezteti a szerkesztő?

Tovább

Standard